Wass Albert: A funtineli boszorkány

„Ástál már sírt, egyedül, az erdők között, valakinek, akit szerettél? Nem, persze. Hogyan is áshattál volna? Ne adja Isten, soha ne adja, hogy megtudd, mi az. Az ember kiméri: négy lépés hosszában, két lépés széltiben. Ennyi egy ember. Mindegy, hogy ki az, miféle ember. Öreg, fiatal. Kedves vagy gonosz. Mindegy az. Négy lépés hosszában, kettő széltiben. Ennyi marad az emberből, ha meghalt.”

„- De te leány...amikor megláttam a kezedet, tudtam. Te vagy az, aki megbosszulod mindazt, amit elkövettek rajtunk a kakaskodó gazok, az ocsmányok, a disznók... te vagy az! Boszorkány vagy leány! Ott van a homlokodon a jel, tenyeredben az írás. Te nemcsak tudod a titkokat: te érzed a titkokat leány. Érzed és csinálod, ha nem is tudod, úgy is. Boszorkány vagy, igazi boszorkány, amilyen én akartam lenni. Aki veled alszik, a halállal alszik. Aki megkíván téged, a halált kívánja meg. Megrontod a lelkeket, és füstté oszlik szét szemed pillantásától a férfiak esze. Te vagy a bosszúálló, aki vámot szedsz közöttük mindazért, amit lányokon elkövettek valaha is ezen a földön...- Tűzben születtél, s tűz emészti el a testedet is. Láthatatlan árnyék jár veled, s elveszett az a férfi, aki ebbe az árnyékba belelép. Jó vagy és szelíd, de veled jár mégis a bosszú és a pusztulás, mert boszorkány vagy, s nem tehetsz arról. A liliom illatától elpusztul a légy, aki belerepül. Te vagy az erdők tüzes lilioma, aki megölöd a férfiakat, ha szemüket reád vetik. Te vagy a babonás virág, akitől tüzet fognak a szívek és elégnek, mint fű a parázson...a halál van az ágyadban, a halál van a testedben, a halál van az ajkaidon...A leány szeméből omlani kezdtek a könnyek. Lehunyt szemmel, mozdulatlanul ült a babonás füstben, de lehunyt szeme alól peregtek a könnyek egyre. A cigányasszony reszelős, vén hangja néhány pillanatra elhallgatott. Aztán csontos, fekete keze kinyúlt a füstön át:- Ne sírj, leány! Nem tehetsz róla. Add a kezedet! Reszketve nyújtotta a kezét. A serpenyő parazsának melegét érezte a bőre. - Nem tehetsz róla. Jó vagy és szelíd. Szeretni akarsz, és halált osztogatsz. Nem érzed a gyűlöletet, aminek eszközéül jöttél erre a földre. Terméketlen maradsz, mint a tűzliliom, aminek illata megöli a legyeket. Ha életet hoznál mégis a világra, magad ölnéd meg azt is, és nem tehetnél róla. Borzalmas írás van a tenyereden, leány...és az írások ellen nem tehetünk semmit. Te vagy a bosszú angyala, akinek boszorkány a neve... szép és borzalmas a sorsod, félelmetes és gyönyörűséges... kívánságod parancs a poklok hatalmasai előtt, vágyad beteljesül, mielőtt kimondanád... gyűlöleted vért és tüzet teremt, s csókod nyomán kinyílik a halál... megcsúfolt szüzek bosszúját hordozza a véred... megcsalt leányok átkát váltod valóra...eredj...megérzed a szemek mögött a gondolatot, és meghallod a szavakat, amiket nem mondanak el. Meglátod, ami láthatatlan, meghallod, ami hang nélkül való, s megérzed aminek illata sincs, mert még meg sem született az időben. Eredj! Kérdezni jöttél, és én feleltem. Eredj leány! Valaki vár.”

„Tóderik ült a tönkön. Hallotta távolodni a lépéseket, hallotta halkulni a zörgést, és nem fordult arra, hogy utánanézzen. Minek? Nem szabad utánanézni annak, ami elmegy. Az időnek, az életnek, az embereknek. Nem szabad. Elmennek úgyis, ha eljött az idő. És az ember egyedül marad. És amikor minden elment már: az idő, és az élet, és az emberek, akkor vége van. Akkor az ember rendbe teszi a dolgait és elkészül magával, és elmegy a másik irányba. De mielőtt elmegy, még rendbe teszi a dolgait, igen.”

„Mert tudod, valahogy így van ez: az ember jár-kel a világban, mint valami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belőle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradsággal, de haszon nélkül. Mert az élet értelme a szép. És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha is kitalált. Pedig ma már annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát, nyomban arra gondol: mi hasznom lehet ebből? S ezért van az, hogy amit ilyen céllal felépít, az hamarosan le is dől. Legtöbbször egy másik ember dönti el, aki irigyli a hasznot, és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma.”

„Bejött. Megállt. Olyan volt, mintha nem is ő lett volna. Hanem mondjuk, az emléke. Igen, az emléke. Tudod, ahogy az ember ott ül a tűz mellett és hallgatja a szelet a Dealu Rós fenyőin tündökölni és elgondolkozik arról, ami volt. Ami szép volt. Nem tudom, ismered e azt, mikor az ember úgy elgondolkozik valakiről. Aki... aki már csak olyan, mint ami volt. Volt. És az embernek úgy az eszébe jut: itt állt, itt ült, itt hevert. Itt ezt mondta, ott azt. Itt nevetett. Itt...de mindegy, nem ez a fontos. Az ember ül a tűznél, és valakire gondol, aki volt. Látja. Ahogy jön-megy. Leül. Nevet. Eszik. Énekel. Ahogy bejön az ajtón...”

„Bocsáss meg - mondta és újra sírni kezdett-, nem tudtam biztosan, hogy ki vagy. Bocsáss meg, Gavril! És sírt. Igen így van ez, látod. A legnagyobb baj az, hogy sohasem tudjuk egymásról biztosan ki kicsoda. Az emberek összejönnek, összetársulnak, széjjelmennek, kavarognak és sohasem tudják biztosan, hogy ki az, aki mellettük van. Ki az? Igen, ez a legnagyobb baj, látod, a világon. Csak néha tudják meg egymásról az igazat. Néha. És csak akkor, ha már késő.”„Ez néha fájt. De nem nagyon, csak úgy, mint egy régi emlék fáj az embernek, ami szép volt, és kár, hogy nem akar visszatérni többé.”

„Nem volt nehéz. Semmi sem nehéz, ha az ember már mindenen túl van.”

„Semmi sem biztos, ameddig az ember él.”

„Ha úgy is volt igazán, ahogyan mondták, az ember nem tudhatja mégse. Azt, hogy mi volt igazán, s hogyan volt. Az ember legföljebb láthatja, hogy ez meg ez történt. Így és így. De hogy mi az, ami történt, s mért történt, hogyan? Azt csak az tudhatja, akivel történt. Sokszor még az sem. Sokszor. A világ tele van ilyen dolgokkal, amiket nem érthetünk, nem tudhatunk. Ezért nem szabad soha azt mondani valakiről, hogy ez ilyen vagy olyan ember, mert ezt és ezt csinálta. Nem, ... , ezt nem szabad mondani soha. Mert nem lehet tudni, mi mozgatja az embereket. Mi az, ami ide vagy amoda löki. Az egyikből  prepegyit lesz. A másik talán éppen kurátor, akivel kezel a pap is. És lehet, hogy éppen az volt több, akiből prepegyit lett. Lehet. Valami történik, és az egész elfordul erre vagy arra. Az egész élet. Az ember sohasem tudhatja, mert amit az ember lát, az semmi. A nagy dolgok, azok úgy történnek, hogy nem láthatja senki más, csak az, akinek szól.”

„Amennyi az éjszaka, annyi a nappal. Amennyi az öröm, annyi a bánat. Minden nappalhoz szükséges egy éjszaka, és minden éjszakához szükséges egy nappal. Minden éjszaka sok-sok gyermeket csinálnak ezen a világon, hogy legyen mért dolgozzanak és éljenek nappal az emberek. Minden bánattól megnő az ember itt bent egy kicsit, itt bent - ujjával néhányszor rákopogtatott keszeg mellére -, itt bent, érted. Megnő az ember, meglombosodik, mint a fa. Megtanul valamit. Mint a fa, a lombja által. Több napfényt magába szívni, ameddig süt a nap, és félretenni belőle valamit a levelekbe... érted? Jobban örvendeni az örömnek, érted? És félretenni belőle valamit. Ehhez kell értsen az ember. És erre való a bánat, hogy megtanítsa. Éppen annyi van belőle, mint az örömből. Éppen annyi. Úgy, mint a nappal s az éjszaka. A különbség csak az, hogy a nappal s az éjszaka dolgát elrendezte az Isten. De az öröm s a bánat dolgát nem rendezte el. Azt csak kiporciózta éppen, mint ahogy a juhoknak a szénát porciózza az ember. Hogy ennyi jut ebből, s ennyi abból. Ez a kommenció. Az öröm. Meg amit fizetni kell érte. A bánat. Ennyi jár. Akár tetszik, akár nem. Ennyi jár, s ez elől nem lehet megszökni. Mármost, aki nem egyformán osztja be, hanem előbb végez az örömmel, annak a végin csak a bánat marad. Így van ez. Meg kell enni! Ezt is, azt is. A puliszkát is, a túrót is. Aki nem keveri össze ésszel a kettőt, hanem előbb fölnyalogatja a túrót, annak a végire üresen marad a puliszka...!... Aki mindég csak puliszkát eszik, mindég csak puliszkát, akarattal... s a túrót félreteszi... annak vigyáznia kell, nehogy végül is a túró megromoljék... Ami pedig másokat illet..., nem kell irigyelni azt, aki mind csak pusztán eszi a túrót. A puliszkát, tudod, azt mindenkinek meg kell ennie! Én tudom ezt, én... nekem elhiheted. A puliszka, az nem romlik el. Az nem. Azt bizony meg kell enni, mind egy szemig. Ha öregen is, ha kutya-fáradtan, kutya-magányosan is. Azt meg kell enni. Nincs meghalás addig, míg az utolsó keserű morzsát is föl nem szedte az ember. Az így van.”