« Török Sophie: Érthetetlen múlt idő   Müller Péter: Szeretetkönyv - Szemben a mindennapi tapasztalatainkkal... »

2008. február 16., szombat

Nagy István Attila : Utószó

Rettenetes, ha a reménytelenség megköti az ember tetteit, gondolkodását, életösztöneit. Ilyenkor nem futja másra az erejéből, mint hogy egymás mellé teszi a lábait, ha egyáltalán útnak indul. De inkább a helyét keresi, mert hirtelen kiüresedett az élete, eltűnt, aminek - hol nagyobb, hol elgyengülő akarattal - nekifeszült. Arra törekedett, hogy átrendezze az elmúlt évtizedeket. Lehet még valami, ha ketten akarják.

Mene tekel ufarsin - megmérettél és könnyűnek találtattál. Ezt mondja az ember legelőször magának. Felkínáltam magam; kézbe vettél, megforgattál, gyönyörködtél bennem, aztán elejtettél. - Olyan, mint egy lila színű kavics, én pedig mostanában megszerettem az aranyat - mondtad. Nem ad hiába, aki úgy ad, hogy közben magának is örömöt szerez vele. Szép gondolat. - Elég lesz a halálig.

Még nincsenek kommentek. ()

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.






Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.