„Barátom, társam, testvérem, ember! még mindig nem tudsz beletörődni abba, hogy egyedül vagy?
Még mindig azt hiszed, bolygó vagy, mely egy másik bolygóban társára talál; hogy fűszál vagy és sokadmagaddal rét leszel; hogy hangya vagy és sokan vagytok egymás segítségére a hangyabolyban? Vagy azt hiszed, farkas vagy s ha együtt ordítasz a többivel, megtűrnek maguk között talán?
De értsd meg hát végre, értsed meg és hidd el, hogy egyedül vagy! Nem vagy bolygó, sem fű, sem bogár, csak ember vagy, örökké társtalan. Simogatásban, csókban, ölelésben és könnyben, szeretetben és szánalomban, mindíg, mindenütt magányos maradsz.
Kérdezd csak meg a csendet, mely körülvesz, mikor álmatlanul fetrengsz ágyadon, a könnyedet, mely letörletlenül pereg pillád alól, a kiáltásod, amelynek visszhangja nincsen, kérdezd meg őket, van-e valakid?
A villámot kérdezd, mely a házadba csap, a két kitárt karodat kérdezd, mely ereje fogytán lecsuklik, Jézus sebeit kérdezd meg, kérj feleletet Jehova bosszúálló szemétől. Buddha merev ajkától követelj választ a kérdésedre, nem vagy-e egyedül?
És mégis, mégis, tárd ki a két karod, inaszakadtáig ölelésre tárd, szíved, ha vérzik is, tenyeredre tedd, magasra emeld, hogy lássék, messzire, és kiálts, ha ronggyá szakad is a tüdőd, őrtálló katona, posztodon maradj! Ha köd ereszkedik le, ha dér szitál reád, ha ágyútűzben állsz, vagy végigver a vihar, te tárd ki a két karod, ölelésre tárd, mert hátha egyszer kisüt még a nap, valahonnan tán nyúl egy kéz feléd, hogy hidat verjen a parttalan folyón, mely elválasztja az embertől az embert.”

/ B. Radó Lili /

B. Radó Lili:
Ne mondd…

Ne mondd, hogy "úgy is jó!" Ne mondd…
Ne mondd, hogy "mindegy!" Nem igaz!
Napod ezer parancsot ont,
s ha nem igyekszel, lemaradsz!

"Úgy is" semmi sem sikerül!
Ha minden "mindegy", célt nem érsz -
csak úgy, ha küzdesz emberül!
Győzni az fog, ki tettre kész…

De azt, hogy "úgy sem", azt se mondd!
Csatát veszt, aki csügged, és
a tett helyett csak könnyet ont…
Az "úgy sem" az a csüggedés!

Hát sose légy reménytelen…
Kövessünk el bár száz hibát,
a győztes az lesz - higgy nekem! -
kit jó szándék hajt s értelem,
és helyrehozni nekilát.

B. Radó Lili: Új barátság hajnalán  

Merengő szemem, ki látóvá teszed,
ki elindítasz utamon, hogy járjak,
ki kiszínezed számomra a nyárnak
sápadt virágát s két karom kitárod,
hogy minden embert magamhoz öleljek:
tudod-e mit teszel velem?  

Honnan tudod: a könnyet és a kínt,
ha látó szemmel nézem odakint,
nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?  

Az úton, melyet lépésem követ,
ismersz-e minden tüskét és követ,
mely megsebez és gátat vet nekem?  

Fáradt bimbóját halovány tavasznak
hidegen néztem; ki tudja, a gazdag,
pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?  

Két lankadt karom ujjongón kitárom,
de ha ölelek, ki tudja, mi áron?
Nem Júdás lesz-e, akit szívemre zárok?  

Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod,
ismerősnél, rokonnál több: Barátom,
tudod-e mit teszel velem?

B. Radó Lili: Tudd meg

Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.

Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába hunyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.

Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:

mert sohase voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.

B. Radó Lili: Várni...

Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,
 szemedből boldog álmok édes derűje árad,
lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,
 fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.  

Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakul a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.

Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,
de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,
szemedből könny után könny törületlen szivárog,
 s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,
szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,
már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is
és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.