Földeáki-Horváth Anna: Talán

ha időben elindulok belső utamon,
ha időben elkezdem kutatni az ok és okozat közötti összefüggéseket,
ha nemcsak az egyértelmű kapcsolódásokat veszem észre,
de időnként az unalmasabb, kellemetlenebb mélyebb
rétegekben is kutatok a miértek után,
ha időben felismerem az igazán fontosat,
a lényeget,
talán
megkímélhettem volna magam az eleinte csak egyre gyakrabban,
majd egyre erőteljesebben jelentkező,
kívülről jövő figyelmeztetésektől.

Földeáki-Horváth Anna:

Vigyázz rám, s én táncolok

Óriás tenyered szélcsöndes barázdáiban megbújni vágyom.
Ott szeretném élni életem parányi barátaim között.
Nem is érzékelnéd jelenlétem, miközben puszta léteddel őrködnél fölöttem.
Védett, biztonságos tenyered - melyet nem baj, ha néha összecsuknál - lenne az otthonom.
Arra azonban vigyázz, ne szoríts erősen a markodba,
mert abba belehalok.
Ha nyitva tartod tenyered, de legalábbis időnként kinyitod,
örökre ott maradok.
S ha szükséged lenne társaságomra,
csak fújj rám háromszor.
Én máris felébredek,
megszépítkezem, kifényesítem szárnyaimat, felszállok tenyeredből,
s gyönyörű táncot járok örömödre a levegőben.
Azt akarom, hogy boldog légy, mert vigyázol rám.
Ha beteltél a látványom nyújtotta  örömmel, ismét visszaszállok otthonomba,
s pihenek, ábrándozom, élek tovább...

Földeáki-Horváth Anna: Megnyitott ajtó

Vágyaim és érzékeim örökre lezártnak vélt ajtaján bekopogtál.
Évek óta vártam érkezésed, most mégis megrémített jelenléted kézzelfoghatósága.
Kinyissam a kaput, beengedjelek?
Bizonytalan, érzékiségemet már félig felkeltett félelmemben annyit feleltem elváltoztatott hangon, hogy akiért jöttél, nincs itthon, de minden valószínűség szerint meg fog érkezni.
Te hitted is meg nem is, tétováztál, s végül továbbmentél. 
Most várom, mikor kopogsz ismét, hogy immár saját hangomon válaszolva kinyissam neked az ajtót.