Fuchs Éva:

Sorsod

A sorsod élni, mint más -
Élni másképp: másra vágyni
S tenni másért
Gyűrt arcok mélyén csillogó könnyekben látni
Mitől fájt az éj,
Minden tiszta nevetést meghallani, s benne tudni
Holnapunk hitét.
A sorsod édes álmokból
Mindig felriadni,
Megízlelt vágyakat sírva mind feladni,
Feléd nyújtott kezek között
Markolni a légbe,
Ölelő karodat kitárni, s könnyeid
Emelni az égbe.
A sorsod Egyedül viselni, mit
Nem bírsz el magad,
Kutatni a forrást, hol megértés fakad,
Mint megváltót
Mindenben, s magadban szerelmet keresve ezerszer szegeződve
Az áldott keresztre.
A sorsod mindig játszani,
és mindig veszíteni,
De mindig Tudni újból elkezdeni.
Távoli tiszta világra vágyva
Elmenni akarni,
- és kínok között, emberré feszülve
Mégis maradni!

Fuchs Éva: Emelt fővel

Amikor azt hiszed elfogyott,
S nincs már több erőd.
Amikor azt érzed,
Ez, tovább nem mehet,
Emelt fővel élni nem lehet.
Összetört a bánat,
Ezernyi gond közt, homályban élsz,
feladnád már, nincs tovább.
S mégis, valami itt tart.
Nem tudod miért, nem tudod kiért?
Legyűröd a gondot,
lassan-lassan talpra állsz.
Az életet nem te adtad magadnak,
hát nincs jogod, hogy feladjad.
Az ember megmarad a holnapnak,
akkor is, ha gyötri a bánat…

„Vallom, az egyetlen ami nem múlandó a szeretet. Mi emberek vagyunk a világegyetem értelme, mi építjük az időt. Mi emberek vagyunk az örökkévalóságot átívelő híd, lehetetlen helyzetekbe bonyolódunk, hogy újra, meg újra próbára tegyük önmagunkat és tanuljunk szeretni, szeretni, SZERETNI!...
Ha az ember szeretettel él, nincs idő. Időtlenség van. Csend és nyugalom. Ahol nincs meghitt szeretet, ott semmi sincs. Az élet sohasem adja fel, az egyedüli valóság maga az Élet! A tudat bármely pillanatban, amikor úgy tetszik neki, emlékezhet, kicsoda is valójában, emlékezhet a valóságra, emlékezhet a szeretetre. Ösztönösen tudom: mi mindannyian az élet gyermekei vagyunk, az életé, és a szereteté. Ki előbb, ki később rájön erre az örök igazságra...
Az élet állandóan jelenlevő. Nem kezdődik és nem ér véget. Fogantatás, születés, halál csak bekezdések, amelyek egy mindig folyamatosan létező individualizmusnak újabb és újabb létformáit vezetik be. A valóság sohasem törődik az emberi megítéléssel. Az ember életcéllal rendelkezik, ha nem ismeri célját, akkor sorsszerű események hozzák tudatára. Egyszerűen ezért írok.
Talán nem tudatosan. Valaki vagy valami erre ösztönöz, itt legbelül. Vannak gördülékeny mondatok, vannak kevésbé gördülékenyek. Mindegyik őszinte.
Vannak nagy-nagy csendek. Kifogyhatatlan erő bennem a szeretet.
Ezt a meleget és harmóniát szeretném kisugározni.”
/ Fuchs Éva: Önvallomás (részlet) / 

Fuchs Éva - Femis:

Csak

Úgy látom magunkat, mint akik elakadtak egy véget nem érő bevezető után. Kezdetben minden élvezetes volt, a gyönyörűség maga. Egy kapcsolatnak az a része ez, amikor az ember a legjobb formájában mutatkozik meg, szellemes, elragadó, izgatott és izgató, érdeklődő és érdekes. Meleg, érző emberi lény, oldott és szeretetreméltó, nem pedig egy óriási kaktusz. Védelemből magad elé falakat emeltél, s egyre többet és többet húztál fel. Megállás nélkül – változatos módokon, olykor kegyetlenül – éreztetted az ellenállásod velem szemben. Úgy szegülsz szembe velem, mintha szörnyeteget látnál. Nem vádollak, nem hibáztatlak, nem hárítok rád semmit. Ha valaha is éreztem olyat, hogy rátaláltam valamire, aminek a kedvéért érdemes elmenni a végsőkig, ez az volt.  A fájdalom ellenére is boldog vagyok, hogy megismerhettelek és nem mindennapi perceket tölthettünk együtt. Soha nem fogom elfelejteni azt az időt. Mindketten jobb emberek lettünk azáltal, hogy összehozott a sors. A barátod vagyok most is és tudom, hogy te is a barátom vagy.
Csak …
A te mindentudó elveid egy hajítófát sem érnek. Szabadságodban áll, hogy végigbájologd az életed olyan nővel, akit a meghittség gondolata éppen annyira rémiszt, mint téged. Elszalasztottál egy csodás lehetőséget. Ettől a lehetőségtől halálosan megrémültél, tehát leráztad magadról. Lehuzigáltad azokat a rohadt acélredőnyöket. Felemelkedés helyett rövid úton eltűntél a süllyesztőben, briliáns lelki öngyilkosság, kísérleteid hamarosan sikerrel járnak majd – arra ébredsz, hogy azt az ezüst, gyémántos lézerfényű létidőt, amelyet a kezedbe kaptál, átkozott, mocskos kalapácsoddal ízzé-porrá zúztad. Most boldog vagy, hogy magadtól megszabadítod azt az egyetlent, aki lehetőséged lett volna?
Nem tudod, hogy az egy meg az egy végösszege, ha ezek az egyek illenek egymáshoz – maga lehet a végtelenség? Általában az egyik ember lehúzza magához a másikat. Az egyik szeretne léggömbként felszállni, a másik csupán holt súly rajta. Két ember, egy férfi meg egy nő, ha igazi lélektársak, egy megadott létidőben találkozva képesek együtt felszállni léggömb-párban.
Miről ismerjük fel a lélektársunkat?
Amikor megismerkedünk, azonnal nagyon jó barátok leszünk. Olyan embert kell keresnünk, akivel a kapcsolatunk az idő múlásával nemhogy fakulna, de egyre jobb lesz, aki iránt a bizalmunk erősödik a megpróbáltatások után. Mellette rájövünk, milyen mély meghittség és mennyi öröm létezik számunkra. Az a lélektársunk, akinél a zár, amelybe a mi kulcsaink illeszkednek; az ő kulcsai pedig a mi zárainkat nyitják. Ha eléggé biztonságba érezzük magunkat ahhoz, hogy megnyíljunk, igaz énünk előbújhat, és valóban teljesen önmagunk lehetünk. Azt szeretheti bennünk a másik, akik vagyunk, nem pedig akiknek látszani szeretnénk. Mellette nem számít, bármi is történik körülöttünk, mi ketten biztonságban vagyunk saját kis világunkban. Az a lélektársunk, aki osztozik a legtitkosabb törekvéseinkben. A lélektársunk mellett az életünk életre kel.
Hasonlóságnál sokkal fontosabb a kíváncsiság. Ha nem vagyunk egyformák, akkor megvan az a csodás lehetőségünk, hogy bevezetjük a másikat a saját világunkba, hogy beavatjuk mindabba, amit szeretünk, amiért lelkesedünk. Életünk végéig folytathatjuk az együttes felfedezéseket.
Utálatos az a házasság, amely elszürkíti az embert, amelyik képmutatóvá teszi, vagy ketrecbe kényszeríti az embert, amely korlátokat jelent. Létezik olyan, amelyben mindkét ember még szabadabbá válik, mint amilyenek egymagukba lehetnének. A rohanó cselekvés az, ami semmit sem jelent.
Élünk egymásba halva - úgy, hogy közben egymás fájdalmát vigyázzuk, óvjuk, önmagunkat becsapva, a másikat óvva, féltve, miközben tudjuk - reménytelen. Reménytelen és hazug szót se váltás, hiszen nekünk nem kell szó. Végül is nem az számít, hogy egyetértünk-e, vagy hogy kinek van igaza. A lényeg az, mi zajlik kettőnk között. A körülöttünk lévő dolgok – tárgyak, a hely, ahol élünk, életünk eseményei: csupán üres díszlet. Egyetlen dolog számít, amikor földi életutunk végére érünk: hogyan szerettünk, jól csináltuk-e – milyen volt az a szerelem, amely belőlünk fakadt.
MI MINDANNYIAN A FÉNY ÉS AZ ÉLET GYERMEKEI VAGYUNK . . .