„Nem abban áll egy ember valódisága, amit neked kimutat, hanem abban, amit nem tud kimutatni. Ha tehát őt meg akarod érteni, ne hallgass arra, amit mond, hanem sokkal inkább arra figyelj, amit elhallgat.”

/ Khalil Gibran /

„Játsszunk most bújócskát!
Ha elrejtőzöl szívemben, nem lesz nehéz rádtalálni.
Ám ha saját álarcod mögé bújsz, hiába is keres bárki.” 

Az előfutár 
A saját előfutárod vagy, s a tornyok, amelyeket építesz, nem egyebek, mint önnön óriás mivoltod alapjai. S ez a mivolt sem lesz más, mint alap.
Én a saját előfutárom vagyok, mert a hosszú árnyék, ami napkeltekor előttem nyújtózik, délben már a lábam alatt sötétlik. Egy újabb napkelte újabb árnyékot vet elém, ami délre megint csak összezsugorodik.
Mindig is a saját előfutáraink voltunk, s mindig is azok maradunk. Minden, amit összegyűjtöttünk, amit össze fogunk gyűjteni, nem más, mint magvak a még fel nem szántott mezők számára. Mi vagyunk a mezők, mi vagyunk a szántást végzők, mi vagyunk az aratók is, meg az is, amit betakarítanak.
Amikor még kósza vágy voltál a ködben, én is ott voltam, kósza vágy képében mutatkoztam. Azután megkerestük egymást, és tettvágyunkból álmok születtek. Számtalan álom, felmérhetetlenül nagy álmok.
Amikor néma szó voltál az élet remegő ajkán, én is ott voltam, egy másik néma szó képében.
Azután az élet kimondott minket, s megteremtődtünk; éveink a tegnap emlékeitől, a holnap utáni vágytól lüktettek, mert tegnap a halál legyőzetett, holnap új születés következhet.
Mind Isten kezében vagyunk. Te vagy a Nap az ő jobbján, én vagyok a Föld az ő balján. Mégsem vagy több, ragyogóm, mint én, akire ragyoghatsz.
Mi ketten, a Nap és a Föld, mi ketten nem vagyunk egyebek, mint egy nagyobb Nap és egy nagyobb Föld következményei. S mindig is mi leszünk a kezdet.
A saját előfutárod vagy, idegen, aki elhalad a kertem kapuja előtt.
Én is a saját előfutárom vagyok, bár a saját fáim árnyékában ülök, és látszólag nem mozdulok.

/ Khalil Gibran: Lázadó lelkek /

„Helytelen azt hinnünk, hogy a szerelem hosszas együttlét és kitartó udvarlás gyümölcse.
A szerelem a szellemi-lelki rokonság gyermeke, s ha egyetlen pillanat nem hozza létre ezt az  összetartozást, hosszú évek alatt sem születik meg soha.”
/ Khalil Gibran: Törött szárnyak /

A két hercegnő

Sávakisz városában élt egy herceg, akit mindenki, minden férfi és nő, minden gyermek egyformán szeretett. Még az állatok is összegyűltek a mezőn az üdvözlésére, ha jönni látták.

Mindenki tudta, hogy van valaki, aki nem szereti őt, s ez a valaki nem más, mint a felesége. A hercegnő kifejezetten gyűlölte.

Egy nap aztán a szomszédos város hercegnője érkezett látogatóba Sávakisz hercegnőjéhez. Leültek, beszélgettek, s hogy, hogy nem, a szó a férjeikre terelődött.

Sávakisz hercegnője szenvedélyes hangon kijelentette:

- Irigyellek, hogy olyan boldogan élsz a herceggel, a férjeddel. Pedig már milyen régóta házasok vagytok! Ami engem illet, én gyűlölöm a férjemet. Olyan a számomra, mintha idegen lenne. Ki merem jelenteni: boldogtalan asszony vagyok!

A vendég hercegnő hosszan ránézett, majd így szólt:

- Kedves barátném, az az igazság, hogy te igenis szereted a férjedet. Igen, így van, mert még mindig van benned el nem hamvadt szenvedély az irányába, márpedig a szenvedély az asszonyok életének azt jelenti, amit a tavasz a kertnek. Ha sajnálni akarsz valakit, sajnálj engem, meg a férjemet, mert mi már rég csak csendes, közömbös türelemmel viseltetünk egymás iránt. Így van ez, bár te, meg a többiek is mind azt hiszitek, boldogok vagyunk.  

/ Khalil Gibran: Lázadó lelkek - A vándor / 

„Szívetek némán ismeri a nappalok és éjszakák titkait.
De fületek hallani vágyik azt, amit szívetek tud.
Szavakban vágytok tudni azt, amit gondolatban mindig is tudtatok.
Ujjaitokkal érinteni vágytok álmaitok meztelen testét.
És ez így van jól.
Lelketek rejtett kútforrásának fel kell fakadnia, és mormolva a tengerbe kell futnia;  
s végtelen mélységeitek kincsei feltárulnak szemetek előtt.
De ne legyen kezetekben mérleg, melyen ismeretlen kincseteket megmérnétek;
És tudásotok mélységét ne fürkésszétek mérőléccel, se függőónnal.
Mert az egyén tenger: határtalan és mérhetetlen.
Ne mondjátok: "Megtaláltam az igazságot"; mondjátok azt: "Találtam egy igazságot".
Ne mondjátok: "Megtaláltam a léleknek útját".
Mondjátok: "Találkoztam a lélekkel, mely az én utamon jár".
Mert a lélek minden úton jár.
Mert a lélek nem egyenes vonalon jár, sem úgy nem nő, mint a nádszál.  
A lélek kibomlik, mint a megszámlálhatatlan szirmú lótuszvirág.”  

/ Khalil Gibran: Önismeret /

Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék: 
Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között. 
Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből. 
Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek. 
Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet.
Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.
Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét.
Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be.
És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel:
Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól,
És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.