Kovács Ákos: Figyelj rám!

Azt gondolom:
éjjel
és lásd
máris a papíron van
és körülöttem és
sötéten hömpölyög mint holtágak vize
mint mélyről jövő
sóhajok
szeretnélek felhívni most
és elmondani
hogy megvagyok
szeretném hallani
a hangodat
persze tudom
hogy
alszol
és nem szabad
mégis
szeretnék meghalni
hogy figyelj rám
hogy te simítsd ki az arcomat.

Kovács Ákos: Szerelmesvers

(Hús és Vér)  

Azt álmodom
hogy a melledhez érek
hogy testedhez fúrom fejem
és elönt a kétely
hogy mennyit érek
ha ilyen
végtelen
sok
idő múlva látlak  
'fénylő Napom vagy'
zengeném
volnék csak költő
édes udvarodban
fennség  
'forró éjjelem vagy'
súgnám neked  
volnék csak olcsó szeretőd
szívem  
de húsod és véred vagyok  
többet nem adhatok

Kovács Ákos:

Bánat

Ritka mosolyainak egyikét
megcsillantva
szólt:
Megnyúlt az arcod.
Szomorú vagy?
Miért nem tudsz
könnyekkel sírni,
mint rendesen?
Könnyíts magadon
és legyél már boldog, boldog
kedvesem.
1986. december 12.

Kovács Ákos: Az Illatodról 

Az az illat a nyakadon…
Nem, nem a parfümöd;
A hajad, a bőröd, a csontod illata,
Puszta létezésed lángforró szaga,
A szaru tobzódó mámorpárlata,
A fölhabzó erény tarkód szegletén,
A testedből fonódó vágy ütőerén.

Kovács Ákos: Pygmalyon dala

megírom neked a versemet
szoborrá magamban
így növesztelek
reggelre kelve
lerontalak újra
szűz ujjam közt
te vagy most a gyurma

rézből agyagból
sosem volt magamból
az öncsalás csontjain
felépítelek
halhatatlan és magasztos leszel
mint barbár faragta
kontár műremek

magamon nevetve
hitetlen nézlek
tisztának látlak
mint zsuzsannát a vének

márvány szemeden valódi könny

hogy megőrjítettél
most megköszönöm

Kovács Ákos: Nap nélküled

Leszáll az este. Szavak keringenek a foszladozó ég alatt,
kinn a városban, benn a falak közt, a fejemben is.
Fázom így, pedig melegem van, fázom mégis, hiányzol. Zúg az idő.
A keringő szavak után nyúlok, leírok egyet-kettőt, elmúlik
egy nap. Zúg, zakatol az Idő. És telik. És múlik.
Aztán megáll.
Ilyenkor végtelenül lelassul minden. Minden másodperc, mint egy
izzadságcsepp, elindul a homlokomon, csillogó ösvényt hagy maga
után, a szemembe csíp, már az arcomon gördül, iszonytatóan lassan
 folyik, alig látni, hogy mozog és nem törölhetem le, nem, csak
kínoz, végre az államra ér és
lecsöppen.
És azonnal elindul a másik. Lassan, őrült lassan.
Újra eltelik egy nap.
Izzadó hátam a szék támlájához tapad, csöng a telefon,
aztán elhallgat. Megmoccan az Idő. Lezuhanyzom, az ablakhoz
megyek. Határozottan érzem, hogy megfeszül,
akár egy húr, pengésre készen. Tervezni kezdek,
térképeket terítek magam elé, számolok. Verset írok,
gitározom, lüktetek. És megremeg és megpendül és
újra zúg, zakatol, cseng-bong az idő. Hallhatatlan hangja
szétfeszíti a teret, a léleknek zenél.
Megint elmúlt egy nap nélküled.
 

1990. augusztus 1.

Kovács Ákos:

Nincsenek angyalok

Sorsokban osztozom,
Vad tévelygő vagyok,
Vakon jött csecsemő,
Aki nem látott Napot...
És vagyok e világnak
Vezére, s bajnoka,
A Fénynek katonája,
Az Igaznak indoka.
Hívj mindig engem!
És csak Magadba nézz!
Hogy közöm volt Hozzád,
Most megköszönhetem.
Maradsz, aki voltál:
Az én Egyetlenem.
Ha volna is bennem a boldogságra jog,
Nem élhetek vele.
Mert hitem meginog.
Rendet tenni jöttem,
Át száz sikátoron,
A Fő utcán a káoszt nem fokozhatom,
Lángolnak a szárnyak,
A könny forró viasz,
Nem tarthatsz meg engem,
Mert nem hozok vigaszt,
Nem vagyok jó hír,
Csak tetten ért remény,
Szélsodorta verssor,
Fennhéjázó erény,
S ha nem felejtesz el,
Tán meg sem halok.
Isten hozzád, világ,
Nincsenek angyalok.

Kovács Ákos: Közömbös gyógyító ének

Kiírlak magamból, meggyógyulok.
Állok melletted, mint máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem,
érzem.
Most úgy teszel, mintha, aztán mégsem, és én nem nézek Rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint tegnap.
Mint egy perce még.
Megérint, hogy itt vagy és úgy teszek, mintha másvalaki volnál és én se én, hanem az a másik lennék, aki nincs itt, akit nem érdekelsz.
Már nem akarom megsimogatni a fejed, nyugtatón és forrón és kinevethetően és banálisan.
Nem akarom a szemedet nézni, amíg könnybe lábadok, nem akarlak megcsókolni és nem akarom, hogy megcsókolj.
De mosolygok is Rád, és nem kerüllek el, szóba elegyedünk, beszéljük ostobán a semmit.
Hétköznapi leszek Veled.
Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk.
Nehéz a szívem, de majd ha akarom, nem fáj.
Nevetek magamon, új-kamaszként: mindegy, ugye, mindegy?
Gondolsz - e bármire, ha látsz, ha látlak, mit gondolsz?
Jó így?
Így jó most?
Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek.
Nem kívánlak és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással.
Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi.
A halálos közömbösség.
A csend, mint sikoly.
Így akartad, akarjuk akkor így.
Meggyógyulok.
Kiírlak.
Magamból.

Kovács Ákos: Testhimusz 

tested minden szeglete lágy
kétvállra fektet a vágy
tűztől forró minden ajkad
a kétely benned végre alhat
rajtad győzni fog a tested
bizton érzed el nem enged
a kéj benned már alig fér meg
a mámor ellen nincsen érved
a tűz most szorít összeroppant
téged olthatatlan katlant
a tested újra győzni készül
összes bűnöd mind elévül
nem mutatsz most hazug kedvet
minden sejted ordít reszket
nem fordulhatsz innen vissza
a szándék mint a véred tiszta
egyetlen szó hallgat benned
minden arra szólít tedd meg
tedd meg
tedd meg 
maroknyi habbá roskad a tested 

Kovács Ákos: Szörnyű jel 

Mit érzek? Mennyit? Mekkorát?
Nem számolom
de érzem rajtad az illatát
a bőrödön csillogó igazat
a megvallhatatlan kínokat
az idő mérgét, ahogy dolgozik
a hiányodat, mert nem vagy itt.

Valahányszor engem elfelejtesz
puha tenyér vagy: magadból kiejtesz
zuhanok csak és eltűnök
az ágy mögött, a fű között
mint elgurult üveggolyó
ha megtalálsz is, meghalni jó.

Te vagy akitől megtudom:
a csodára nekem is lehet jogom
köszönlek, várlak
ez mind Te vagy; anya és angyal
csak el ne hagyj, mert akkor
magamba miattad tépek
és jönnek a szomorú képek
mert képes vagyok ölni és halni
a világba végül belemarni
dühöm és bosszúm szörnyű jelét,
hogy szerettelek
és nem volt elég..

Kovács Ákos: Berlioz szerelmi vallomása: És

Azt kérded, miért. Minek, mi végre.
És én mondom: azért, hogy élj.
Hogy legyen mit mesélned a pokol tornácán,
a csillagszekéren, az Isten ölén.
A játékért, az életedért: szeress!
Te nő vagy és nem vagy független.
De elfelejted, hogy szabad vagy.
Szabad vagy. És fiatal is. És szép.
Momentán meghalok érted.
Nem vagyok független. És rajtam is függ a világ.
És erős hitem meg se rezdül a terheimtől.
És elvontatnám magammal függőségeimet utam végéig,
de akkor is: szabad vagyok. És élek és halok.
Szenvedélyem zenéje betölti a teret. És szeretlek.
Már nem magamért. Már nem magadért,
nem az üdvösségért vagy a bűnért: az Életért.
Maga a játék: az az ajándék. Ne félj tőle,
ne félj tőlem, ne.
Olyan ritkán nyújtja ki az ember a kezét egy nőért.
Olyan ritkán jön el a mágikus perc, ami nem az állati vágyakozásé,
a halálfélelemé, nem az éhségé csak.
Az egyetlen, ami emberi: szerelemmel szeretni,
értelem és remény nélkül, talán éppen a reménytelenséget űzni.
A szerelem a költészet nyersanyaga, anyagi szavalat, ős-örömforrás,
kínbokor, hűsítő jelbeszéd. A szemed, a szemed. A szád.
Anyagtalan test, óhaj nélküli epekedés,
álomtalan éjjel: egyszeri varázslat. Ritkán jön, hamar múlik,
minden bölcsességet nélkülöz, vak és valódi,
parttatlan és nehézkes. Bátortalan és követelőző.
Szaténszalagok lobogása fogja össze,
mámor fűszerezi és titkos zenét dúdol, merőleges az életre,
párhuzamos a halállal. Mindig egyetlen, mindig igazi.
Tétova szándék, veszélyes és tilos. És örök.
Ahogy te meg én nem lehetünk.
Csak egyetlen pillanatra.
Most vagy soha.