Mese a tündérlélekről

Olyan a tündérek lelke, mint a szivárvány, amit ők rajzolnak fel az égre. Aki csak úgy messziről ránéz, azt hihetné: szép, szép, de csak egy kis áttetsző csillogás. De próbálná bárhogy is, mégsem juthatna el soha a szivárvány másik végéhez. Ha valaki egy kicsit jobban figyel hát, hamar rájön, hogy a tündérlélekből a végtelen kacsint vissza rá. Aki pedig nem csak nézi, de igazán látja is, az tudja: a tündérlélek szivárványának sokszínű harmóniájában a boldogság derűs napfénye a fájdalom felhőinek milliónyi könnycseppjén szűrődik át.

De mégis, a tündérlélek szivárványában ott rejtőzik a világ minden szépsége. Benne van a májusi orgonák hamvas szirmaiban tobzódó tavasz színe. Megcsillan rajta a lila akácok fölött bódult násztáncba szédülő kék lepkék szárnyán játszó fény, a mosolygó tündérszemek égszínkékje. A hegyek fenséges fenyveseinek gyantaillatú mélyzöldje, de a tavaszi rétek dús, szelíd, üde zöldje is. Benne ragyog a nap, benne a búzamezők színe, a méz édes színe, a tündérlányok aranyhaja. Benne táncol a szenvedély tüzének színe. Benne dobog a tündérek forró szíve, benne él arcuk pírja, ajkuk rózsalángja, a hajnal fénye. Ilyen a tündérlélek szivárványa.

Ilyen a tavasztündér lelke, aki nem csak a vizek hátát, de az emberek szívét szorító jégpáncélt is fel tudja olvasztani egyetlen mosolyával. Ilyen a nyártündéré, aki a szív szelíd tavaszi zsongását egyetlen nevetésével a nyár éltető, örök forróságává szítja. Ilyen az ősz tündérének lelke, aki a vad nyári tüzeket úgy varázsolja bele az ősz zamatos gyümölcseibe, hogy megmámorosodik, aki csak egybe is belekóstol. Igen, ilyen a hótündérek lelke is. Hiszen hogy tudhatnák különben a tél hideg álmát a hópelyhek táncoló csipkéivel, a jégvirág mesebeli rajzaival, a zúzmarás ágakon csodásan szikrázó napfénnyel megszépíteni?

Minden tündérlélek szivárványában ott rejtőzik hát a tavasz, a melegség, a szikra, a tűz. Az érzelmek örök tavasza, a szeretet melege, a szerelem szikrája, a szenvedély vad lángolása. Így aztán, ha egy tündér egy halandó társául szegődik, egy embernek ajándékozza a lelkét, az addig vaksi, csak a szürkeséget ismerő ember-szem kinyílhat végre, és a maga boldog teljességében ismerheti meg az élet minden igazi színét, fényét és melegét. Láthatja magát Tündérországot. Láthatja, sőt megkaphatja, örök időkre. Mert a tündérlélek ragyogó szivárványa egyben mégis különbözik az égen ígéretként feltűnő, halvány visszfényétől: az égre feszülő fényhíd rendszerint gyorsan eltűnik, egy tündér lelke viszont örökre azért ragyog, akit társául választott.

Mi hát a szerelem? Nem más, mint az ajándékba adott tündérlélek. A végtelen, ami el akar és el is tud férni egyetlen ember tenyerében. A világot teremtő és fenntartó örök láng, ami önként bújik el egyetlen ember szívébe, mert már csak azt akarja melegíteni. A szférák zenéjének, a vizek vidám csobogásának, a tavaszi szél szelíd susogásának, a madarak boldog énekének harmóniája, ami mind-mind a szeretett emberről szóló egyetlen dalba költözik, hogy a tündérszerelem boldogságáról szólhasson. Mivel pedig a tündérlélek halhatatlan, természetesen az ilyen szerelemnek sem kell soha elmúlnia.

De jaj a tündérnek, ha rosszul választ. Jaj, ha érdemtelennek bizonyul az, akinek ajándékba adta a lelkét. Mert az emberek ritkán tudnak jól vigyázni arra, ami a végtelent hordozza magában. Mert sok ember csak azért táplálja a tüzet, hogy mellette egy magányos, hideg, sötét este vacogása és félelme ellen menedéket találjon, de ha másnap reggel már nincs szüksége rá, akkor vállvonva hagyja azt kialudni, netán még el is tapossa. Mert van, aki a szivárványt csak koronája díszének kívánja. Mert van, aki süket arra a dalra, ami a szerelmes tündér lelkéből árad.

Ilyenkor pedig, ha a tündér lelkére nem vigyáz, aki azt ajándékba kapta, bizony már-már átokká válik a tündérlélek halhatatlansága. Mert ami végtelen, az végtelenül tud fájni is, de ami halhatatlan, az még a végtelen fájdalmat is túlélni kényszerül. De sajnos korántsem nyomtalanul: a szerelmükben magukra hagyott tündérek lelke gyémánttá dermed. Gyönyörű marad, és továbbra is ott csillog benne és rajta a szivárvány minden színe és fénye, ami a halandókat továbbra is gyönyörűséggel tölti el. De a tündér maga tudja, fájdalmasan érzi, hogy valamikor szabad, vad, szenvedélyesen szerető lelke ma már csak hideg, kemény kő, amiből minden kis ütés képes újabb és újabb szilánkokat letörni. Dala vagy elnémul, vagy csak fájdalmasan lüktet, dermedt lelkének szilánkjai pedig gyémántkönnyként áradnak szeméből, de bármennyi fájdalmat hordoz is minden csepp, a végtelen nem fogy el soha.

A tündér pedig csak sír, gyémántkönnyekkel, sír, olykor láthatóan, máskor csak a dalain át, megint máskor pedig csak befelé, hiszen tudja jól, hogy ő arra született, hogy örömöt, vidámságot, boldogságot hozzon az emberek világába, és ezt még gyémánttá dermedt lélekkel se felejti el. Teszi a dolgát, mosolyt csalogat az emberek ajkára és boldogságot a szívükbe, akkor is, ha neki nagyon fáj, akkor is, ha az emberek, akiket felvidít, nem is veszik észre az ő fájdalmát, a tündérlélek fájdalomszilánkjait.

De az, aki a kezdetekkor megteremtette a tündéreket és embereket, nem ilyen szomorú sorsot szánt a szerelmükben csalódott tündéreknek. Aki az örök szivárványt először tündérlélekké formálta, aki mindent lát, a rosszak kapzsiságát és a jók hűségét, a tündérek bánatát és örömét is, az jól látja azt is, hogy aki boldogságot ad, annak nem járhat jutalmul csak fájdalom és szomorúság. Ezért aztán nem csak vidám és szomorú tündérek, jó és rossz emberek vannak a világon. Vannak még mások is, kiválasztott kevesek, igaz látók, akik nem tündérek, de mégis képesek igazi szeretetre, emberek és tündérek szívébe egyaránt belelátnak, és tudnak ott örökké melegítő tüzet, örökké világító, boldog fényt gyújtani. Egyedül ők azok, akiknek még az sem lehetetlen, hogy meggyógyítsák a dermedt tündérlelket, sőt, hogy újra fellobbantsák benne a szerelem lángját.

Az ilyen kiválasztottakkal találkozó tündér választhat, hogy feledést kér-e avagy semmit nem felejt el, de mindenképpen elmúlik a lelkéből minden dermesztő, elmúlik a szomorúság, a fájdalom, a csalódás és a gyász. Nem marad más, mint az emlékezés szelíd békessége, de főleg a boldogság és a jókedv meleg ragyogása és a szenvedély olyan forrósága, ami még a dermedt gyémántot is újra boldogan az égre szökkenő lélekszivárvánnyá bűvöli.

Így hát a tündér végre tényleg boldogan él - de nem ám csak addig, amíg meg nem hal! Nem, hanem örökké, hiszen a tündér szivárványlelke halhatatlan, és a lelkében boldogan áradó dallal a kiválasztott szemébe nézve immár halhatatlan a szerelme és a boldogsága is.

Három fenyőfa

Három fenyőfa állt egy dombtetőn.
A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő volt nem olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb Fenyő! - sóhajtotta ez a kicsike fa.
Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának! - sóhajtott a Legnagyobb Fenyő.
- Bárcsak engem vinne! - mondta a Kisebbik Fenyő.
- Bárcsak engem választana! - kívánta a Harmadik Fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezét nem tudott repülni.
- Kérlek Legnagyobb Fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt? - szólította meg félénken a kismadár a fát.
- Nem lehet! - mondta a Legnagyobb Fenyő - Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.
- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb Fenyő azonban nem is válaszolt.
Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik Fenyőhöz.
- Kedves Kisebbik Fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között? - kérdezte.
- Nem! - felelte a Kisebbik Fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.
- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között? - kérdezte.
- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb Fenyőt, elhaladtak a Kisebbik Fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak.
Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.
- Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára...
- Vigyél engem! - kiáltotta a Legnagyobb Fenyő.
- Engem vigyél! - ágaskodott a Kisebbik Fenyő.
A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni? - kérdezte tőle a Télapó.
- Dehogynem! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom, hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon! Téged viszlek magammal.
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon...

( Régi angol mese nyomán fordította : B. Radó Lili ) 

A Hold könnye 

Egy öreg farkas élt egy erdőben. Magányos volt egész életében… Egyetlen társa volt csupán: a sápadt Hold.
Farkas apót szerette az erdő minden lakója. Szerették őt az erdei szellemek is. A szél szívesen borzolta kopott bundáját, amit a langyos eső mosott olykor tisztára, hogy aztán a nap jótékony, meleg sugarai szárítsák meg azt. Farkas apó mégis magányosan élt. Minden éjjel kiült az erdő szélére, ahol azok különös fák nőttek, amelyeknek mintha apró csillagok izzottak volna az ágain. A hegyek fölött sápadtan ragyogott a Hold. Farkas apó csak ült az erdő szélén, hallgatta az erdei rovarok zenéjét, és gondolataiba merülve nézte a Holdat. Azon tűnődött, mi az oka annak, hogy ő annyira magányos. Miért nincs egyetlen társa évek óta? Benne van a hiba? A hosszú évek megkeményítették az öreg farkas szívét, ilyenkor mégis könnybe lábadtak szemei. És oly bánatosan nézett a sápadt Holdra, hogy az is majd elsírta magát. Talán a Holdtól várta a választ. De a Hold csak ringott a csillagok alatt, örök némaságba burkolózva.
Így ment ez már hosszú esztendők óta. Mígnem az egyik téli éjjelen, amikor a Hold csak keskeny sarlóként pislogott az égbolton, farkas apónak különös érzése támadt. Mintha figyelné valaki. És a távolban, a hegyek lábánál burjánzó bokrok mögött megpillantott két apró csillagot. Nem, nem is csillagok voltak azok, hanem egy ragyogó szempár. Őt nézte… Az öreg farkas nem mozdult. Valami szokatlant érzett a szívében. Valami ismeretlent. Alig hallhatóan dobbant egyet a szíve… Hosszú percekig figyelték egymást, aztán a két ragyogó szem, mint fáradt szentjánosbogarak, lassan kialudtak… A Hold is eltűnt az égről, és lassan kivilágosodott…
Farkas apó lassan hazaballagott. Aznap egész végig a különös szempár járt a fejében. És szokatlan módon valami melegség is átjárta a szívét…
A következő éjjelen ugyanúgy megjelent a világító szempár. Most, mintha kicsit közelebb is lett volna, és egy sötét árny rajzolódott ki mögötte. Órákon át nézték egymást, és végül ugyanúgy eljött a reggel.
Az öreg farkas úgy érezte, színesebb lett az erdő, langyosabban fúj a szél és valahogy a madarak is vidámabban énekeltek. Alig várta, hogy leszálljon az éj. Nem kellett csalódnia. Sőt, most már még közelebb, alig kőhajításra tőle villant fel a két csillogó szem. Most már látta, ki a különös látogató. Egy gyönyörű, hatalmas, fehér farkas sziluettje rajzolódott ki. És az öreg farkas szíve egyre erősebben dobogott, egyre melegebbnek érezte azt. Tett néhány tétova lépést a másik farkas felé, de aztán megtorpant. Így érte őket a reggel.
Hosszú heteken keresztül így ment ez. Ahogyan a Hold lassan kövér koronggá hízott, úgy kerültek egyre közelebb ők is egymáshoz. És az egyik éjjelen, amikor már szinte összeért az orruk, a gyönyörű fehér farkas megmozdult, és fejét farkas apó vállára hajtotta… Nem történt semmi több. Csak ültek az erdő szélén, és érezték, hogy valami láthatatlan erő öleli őket át, összekapcsolódnak és eggyé válnak hosszú perceken át. Farkas apónak egész testében szétáradt az a különös melegség, amit eddig csak a szívében érzett. Érezte a másik farkas bundájának illatát, és szinte együtt lélegeztek. A Hold pedig talán olyan fényesen ragyogott, mint még soha azelőtt. Amikor pedig az éj fátylát kezdték szétszabdalni a hajnal első sugarai, a fehér farkas megfordult, és a hegyek felé szaladt… Farkas apó sokáig nézett még utána.
Hazament, és lefeküdt a barlangja előtt a hóba. Nézte a felhőket, és gondolkodott. Nem értette, mi ez a különös érzés, ami egész testét átjárja. Nem értette, mert eddig még sosem érezte.
Aznap éjjel a félelem lopózott szívébe… Mi lesz akkor, ha egyszer hiába várja az erdő szélén a fehér farkast? Mi lesz, ha nem jön el többé? Mi van, ha ez egész csak hazugság?
Ezt nem engedheti meg magának. Ekkora fájdalmat nem tudna elviselni. Maradjon csak neki a sápadt Hold. Abban sosem fog csalódni. Az az ő igazi barátja. Megkeményítette a szívét, és olyan mélyre zárta benne a melegséget, amilyen mélyre csak képes volt.
Heteken keresztül nem ment az erdő szélére. A barlangja előtt ült a tisztáson, onnan nézte a Holdat.
A fehér farkas pedig minden éjjel várta őt a szokott helyen. A Hold lassan újból elvékonyodott… És az egyik hűvös éjjelen a fehér farkas nem tért többé vissza. A Holdnak különös, szürkés színe lett, mintha a magába zárt fájdalmát próbálná eltitkolni sikertelenül.
Farkas apó visszatért az erdő szélére. Egyedül volt. Érezte, hogy hiába keresi a csillogó szempárt. Tudta, az nem jön vissza többé. Nyugodtnak kellett volna lennie, de a melegség a szívében egyre nehezebbé vált. Szinte már fájt… Mi történik velem? - kérdezte, és összerogyott a fájdalomtól. Kétségbeesetten nézett fel a szürkülő Holdra. És akkor a Hold belső, íves részén néhány apró gyöngyszem gördült végig, és miután egyetlen hatalmas gyönggyé dagadtak, egy könnycsepp hullott alá az égből. A Hold könnye.
Zuhant, zuhant, fényesen, és sápadtan csillogó sávot hagyott maga után az égbolton. A könnycsepp a hegyek közé zuhant, de még innen is jól látszott a fénye… Lassanként egy halvány, de jól látható híd rajzolódott ki farkas apó előtt. A híd a hegyek közé vezetett.Remegő lábakkal lépett a hídra, a torkát kegyetlenül marta valami, a szíve dobogása majd szétvetette egész testét…
A Hold könnye mutatta az utat. A hegyekben már vártak rá.   

A kis falevél 

A kis falevél egy platánfa legkisebb ágán született kora tavasszal. Egész télen erre várt. Lehetőségként bújt meg a nagyra nőtt fa testében. Amikor már a reggelente ébredő nap meleg sugarával, lágyan simogatta az ébredező földet és a hó olvadásnak indult, a fa megrázta magát, hogy a napfény segítségével előcsalogassa gyermekeit. Sokan első szóra engedelmeskedtek. A rügy, mely bölcsőjük volt hamar kipattant és ők álmosan nyújtózkodva néztek a világba. Öltözködni, tollászkodni kezdtek, de a kis falevél nem mozdult. A lenge szél álmosan ringatta bölcsőjében. Egyik este fagyott. A kislevelek, és rügyek, az első fiókák nagyon fáztak. Tél apó még egy utolsó leheletével zúzmarával fedte be a fákat. Az első levélkék megfagyva, élettelenül feküdtek anyjuk ölelő karjain. Az anya gyengéd csókot adott halott gyermekeinek és a törzséhez, a földre engedte őket. Nehéz volt az elválás, de a fának az életben maradtakra kellett gondolnia. A kislevél már örült, hogy nem kapkodta el születését, pedig előző nap még vágyakozva figyelte testvérkéi szépségét és erejét. Eljött azonban a nap, amikor már ő sem maradhatott a melengető burokban. Anyja hivó szavára lassan előbújt rejtekéből. Mindez egy gyönyörű tavaszi reggelen történt. A szellő játékosan lengette az ágakat, a nap pedig még csak éppen a látóhatár szélén nyújtózkodott. A madarak kedves énekkel köszöntötték az aznap születetteket. Egy rigónak nyomban megtetszett a levélke, s mindennap meglátogatta új barátját. Sokat beszélgettek és játszottak. A rigó megvédte a levelet az élősködőktől így nyárra gyönyörű tenyérnyi felnőtt levél lehetett belőle. A rigó a fészkét is a levél melletti ágra rakta, hogy szükség esetén szemmel tarthassa barátját. A levél hálás volt a törődésért és biztonságban takarta el a bámészkodók elől a megszületett fiókákat, és óvta őket viharok idején. Szabadidejében társainak és a szélnek segített. Árnyat adott az alatta kiránduló és játszadozó gyermekeknek, a megfáradt vándoroknak, és felerősítette a szelet, ha söprögetni támadt kedve szélapónak. Minden reggel jókedvűen ébredt és megrázva üstökét, hallgatta a madarak muzsikáját, és csodálta a napfényt, az embereket, állatokat, a természet valamennyi áldott teremtményét. Tudta, hogy hasznosat és jót cselekszik. Lassan a fiókák kirepültek a fészekből. Egyedül keresték a táplálékot, de persze nem mentek messzire. Anyjuktól tanult szeretettel vették körül és óvták a falevelet. Lassan a nap már nem melegített oly melegen. A napok rövidültek, a szél egyre vadabban rázta meg a fákat. Beköszöntött az ősz. A természet pihenni vágyott, és készülődött hogy álomba ringassa teremtményeit. A rigó is egyre szomorúbb lett, mert érezte az elválás fájdalmát. A levél pompázatos, színes ruhát öltött. Készült az utolsó bálra. Tudták, hogy most egy ideig nem találkoznak. Egyik reggel, amikor már a éjszakánként hűvös volt az idő, de napközben még utolsó meleg sugarait ragyogtatta a nap, elérkezett a búcsú ideje. Az emberek öregasszonyok havának tartották azt az időt. Amikor a nap a hajnali derengésben felnyitotta szemét, a legszebb bíbor sugarával vonta be a fát. A madarak, köztük a rigó is a legszebb dalukat kezdték énekelni. Szél apó lágyan simította végig a fa gallyait. Egyiket a másik után. Az anya fájó szívvel engedte útjára gyermekeit. A levelek egymásra néztek, meghajoltak és lágy suhanással kezdték meg földig tartó ringatózásukat. A kislevél táncolt a legszebben. Különleges piros-sárga ruhájában ő volt a legszebb. Emlékezetessé akarta tenni utolsó táncát, hiszen erre várt egész évben. Amikor a dal végetért, a táncnak vége volt, a levél a földön feküdt. A madarak elrepültek, csak a rigó sírt. Minden délben elrepült arra de már hiába szólongatta kedves barátját. A levél akkor már egy süncsaládot melegített egy földalatti üregben, és élvezte az új ismeretséget. Örült, hogy ismét hasznosat és jót cselekszik, de ő is minden nap visszagondolt barátjára. Az együtt töltött szép napokra, a ragyogó napfényre, a szellő lágy cirógatására, a madarak énekére, a tavasz illatára, az emberekre és a ringatózó gallyra, melyen született. Mindeközben Tél apó szép lassan beborította a talajt és az egész világot hófehér pihetakarójával, s álomport fújva rá, csendesen aludt a természet…
Nem az idő hosszúsága számít, hanem az eltöltött idő hasznossága! Ne rettegj a jövőtől, ne merengj a múlt harcain, csak szeress, higgy és tégy jót! Hogy az emberek erre emlékezhessenek… Ne feledd! Valaminek a vége, egy új dolog kezdete lehet…

A béka és a kagyló

A tó fenekén egy kagyló élt csendben, békésen. Minden éjjel előrehaladt egy keveset. Szeretett gyönyörködni a finom színekben, amelyet a Hold fénye a vízre rajzolt, ezer meg ezer színárnyalatra bontva.
Ugyanebben a tóban élt egy béka is, aki nem kevéssé volt büszke ugró-és énekesi képességére. Sokáig rá se hederített a kagylóra. Amikor azonban egyszer a kagyló elhaladt mellette, megkérdezte tőle: - Mit csinálsz itt. Te néma csúnyaság?
Kíváncsian figyelte a kagyló barna héját és széles lábait. - Milyen csúnya színed van - folytatta.
- Nézd, én milyen szép zöld vagyok - Hát igen, nem vagyok szép - mondta a kagyló - de szeretem a víz ezernyi színét.
Mit csinálsz itt, mozdulatlanul egész nap a tó fenekén? - Figyelek - válaszolta a kagyló.
- Mit figyelsz? - kérdezte elképedve a béka.
- Nincs itt a homályos vízben semmi különös.
- A Hold csillogását figyelem. Boldogan megtanulnék festeni, úgy, ahogyan a Hold festi színeit a vízre. És Te mit csinálsz kedves béka?
- Ó - mondta a béka miközben kicsit felfújta magát - én nem vagyok a vízhez kötve, és nem kell egész nap figyelnem. Nekem saját hangom van. Én énekelek, híres művész vagyok. Még az emberek is csendben maradnak, hogy csodás hangomat hallgassák.
A kagyló megcsodálta a békát. - Tehát híres vagy - mondta elismerően. - Nekem nincs hangom, és nem ismer senki, rejtőzködve élek itt. Tanulni szeretnék, addig szeretném a víz csodálatos színeit szemlélni, míg le nem tudom festeni őket.
- Te meg a buta szemlélődésed - mondta a béka türelmetlenül - Nincs itt semmi látnivaló. Túl unalmas nekem itt - mondta a béka, és egy jókora ugrással kint is volt a vízből.
Keresett magának egy nagy pocsolyát, és rákezdett brekegésre. Úgy elmerült saját hangjában, hogy nem vette észre a felé közeledő nagy vörös lábakat és a piros, hegyes csőrt, amely megragadta. Látnotok kellett volna ekkor a békát, hogy kapálózott! Még egyszer visszahullott a fűre, és sikerült neki utolsó erejével, élete leghatalmasabb ugrásával a tóba ugrani, le egészen a fenekére, ahol pont a kagyló mellett találta magát.
- Vége van a koncertnek? - kérdezte barátságosan a kagyló. A béka azonban nem tudott válaszolni. Elakadt a szava.
Így éldegélt a kagyló és a béka a csendes tóban még sokáig, hasonló párbeszédeket folytatva egymással.
A kagyló azonban fáradhatatlanul figyelt. És amikor halála után felnyitották, belsejében láthatóvá vált az ezerszínű gyöngyház, amelyet senki se láthatott, míg a kagyló élt. A gyöngyházban ezüst gyöngy csillogott, amely olyan volt, mint az éjszakai égbolton világító ezüst Hold képmása.

Az éjjel nyíló rózsa  

A Tündérkert szebbnél szebb virágai között van egy, amelynek erejét éjszaka láthatod meg: az Éjjel nyíló rózsa.
Ha odamész hozzá, megérinted a szirmait és beszélsz hozzá, elmondja neked az éjszaka titkait, amit csak ő lát, de amikor mesél, te is látni fogod. Elmondja, hogy az éjszaka fényesebb, mint a nappal, fényei puhábbak, kedvesebbek és illatosabbak, mint a nappal fényei. Az éjszaka fényei színesek és hangjuk is van: lágyabb, édesebb minden evilági melódiánál, mert a nyugovóra tért világ csendje szüli őket. Aki a csendet hallgatja, az éj dalait hallja. Aki a csendet hallgatja, boldog lesz, elégedett és békesség tölti el, mert a csend hangjai a lélek hangjai. Amikor hallgatod az Éjjel Nyíló Rózsát, zenét hallgatsz, a legszebbet a világon. Amikor beszél hozzád, szíved örömmel telik meg, mert ez a te igazi világod, ebben vagy otthon, ehhez simul tested-lelked. Dédelget, elringat ez a világ, szemed megnyitja a másra, mindarra, ami túl van a testen, túl az anyagon, túl a földön, túl a csillagokon. Az Éjjel Nyíló Rózsa elvezet Istenhez.
Ha odamész hozzá és megérinted a szirmait, mindez a tied lehet, mert a Rózsa azért él, hogy te is éljél, azért virágzik, hogy te is virágba borulj, azért nyújtja feléd titokzatos-szép szirmait, hogy szolgáljon, hogy elvigyen, messzire, túl mindenen.
Menj hát hozzá minden nap, amikor már csak a csillagok világítanak. Menj, mert vár rád. Amikor nappal van és erős fények törnek a lelkedre, úgy tűnik, a Rózsa álomba merült. Pedig nem így van: a nappal neki a felkészülés ideje, mint neked is lesz, ha megtapasztalod az erejét és szépségét, s azután minden éjjel elmész hozzá. Akkor a te nappaljaid is a felkészülés órái lesznek, habár a világ szemében a mindennapi dolgodat végzed. De belül: felkészülés az éji Találkozásra Vele, Aki Elvisz, Vele, Aki Megszabadít. A nappal óráiban erőt gyűjtötök mindketten, s éjjel, amikor megérinted, erőtök összeadódik és legyőz minden akadályt. S minden ilyen találkozás után még erősebbek, még szebbek lesztek, még jobban várjátok a következő éjszakát. Majd lassan a nappalok álomképpé szelídülnek, könnyű lebegéssé válnak, s akik találkoznak veled, csodálkozva tapasztalják, hogy milyen szép vagy és nem értik, miért ragyog az arcod. Ha elmondod nekik, hogy azért, mert minden éjjel elmész az Éjjel Nyíló Rózsához, megérinted a szirmait, beszélgettek és elmentek a világokon túlra, udvariasan bólogatnak és elfoglaltságukra hivatkozva gyorsan továbbállnak.
De te mész tovább az utadon; napvilágnál: ahova kell, éjjel: ahova vágysz, hozzá, a teljeshez, az erőshöz, a szabadítóhoz, a kedveshez. A vágyaidhoz. S akkor már nem fogsz annyit sírni, mint régen, mert találtál valakit. Nem fog olyan gyakran fájni a szíved, mint régen, mert valaki meghallgat. Nem érzed annyira rabnak magad, mert messze szállhatsz. És nem fogsz annyira félni attól, ami az élet után jön, mert a Rózsa megmutatja azt neked. Megmutatja az igazi Életet, ahol ott lesz ő is és még sokan, akiket szerettél, akik után vágytál, akiket nem érinthettél, akiket nem szólíthattál. Ott lesz mindenki, aki kedves neked, s ott egyek lesztek. Az Éjjel Nyíló Rózsa pedig illatával betölti a lelkedet és puha szirmaival örök simogatásba ringatja fáradt arcodat.
Vele minden perc álom lesz és a perceknek nem lesz vége, mert a Rózsa közelében az idő megszűnik, az anyag feloldódik az éjszaka fényeiben, s már semminek sem lesz jelentősége, csak a vele együtt létezésnek. Nem lesz kívánság, nem lesz hiány, nem lesz szükség, mert a Rózsa mindent odaad, amire szükséged van, hiszen ő minden. S ami itt kínos erőfeszítés volt, ott könnyű tánc lesz, ami rekedt sóhaj, ott tündér-ének, ami itt olthatatlan tűz volt, ott eggyéválás lesz. Ott nem kell kérdezned százszor, ezerszer, végtelenszer: "Hol vagy?", mert ott lesz, akit egy életen át hívtál, akire egy életen át vártál. Ott lesz, megfogja kezed, rád mosolyog és azt mondja: "Itt vagyok! Örökre! Menjünk a mi otthonunkba, ültessünk rózsát a kertünkbe, olyat, amelyik éjszaka virágzik. S ha szárba szökken, bimbói virággá pattannak, látogassuk meg, érintsük meg a bűvös szirmokat és beszélgessünk vele, mert mi az ő gyermekei vagyunk! Menjünk, mert vár az otthon és vár a kert, ahol minden éjjel kibontja szirmait az Éjjel Nyíló Rózsa."

Mese a sündisznóról,
aki arra vágyott, hogy megsimogassák

Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt; legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás. Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle: fáj-e a szíve.
Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott.
Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó lépteket hallott: egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.
Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt.
A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra.
Süni! kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé.
A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.
Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány szeretnélek megsimogatni!
A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta.
A kislány tovább kérlelte.
Kedves Süni, kérlek Csak az orrocskádat hadd érintsem meg
A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle.
Hagyj békén. Engem nem lehet megsimogatni morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni.
A kislány elszomorodott.
Ne haragudj rám, én csak jót akartam
Persze, persze, hm; mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.
Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor
És a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.
A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána kiáltani: Gyere visszaaa! De egy hang sem jött ki a torkán.
Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszébe: Talán majd máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér .
S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit. Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze.
A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt.
Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt.
A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.
Itt vagyok suttogta.
A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.
Hát Isten hozott; mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.
Most megengeded, hogy megsimogassalak?
A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát.
A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.
Látod, mondtam én, előre megmondtam morgott a sün , jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!
Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos! sírt a kislány, és elrohant.
A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána.
Várj! Gyere vissza! Én nem akartam!! Nem így akartam Én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki. . . .
Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi.
A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza.
Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe.
A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket.
Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is csend lett.
És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni.
Soha senki nem simogatott meg!
Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam szeretetből.
És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.
Te voltál az egyetlen, aki. . . .
Az egyetlen!!
Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte. A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.
Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon.
És csodák csodája: a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit.

Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó.
A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli.
A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán.

Pillangó

A süni szívébe akkor kezdte belopni magát a szomorúság, amikor az ősz beálltával nem talált már több lehullott piros almát a fák árnyékában. A puha avar sem tompította bánatát, amelyben reggelente a forrás vizéig gurult. Most nem is volt hozzá kedve, csak bandukolt lefelé a keskeny ösvényen, s közben azon morfondírozott, miért is van olyan egyedül. Bár kedves kis sün volt, mégsem kereste a többi erdei állatka társaságát. Amolyan magányos életet élt, bár jóban volt mindenkivel, mégsem mondhatta el, hogy igazi barátja volna. Megmosakodott a lassan csörgedező vízben, megrázta magát, és elindult vissza az úton. Úgy érezte a szíve egyszerre üres és nehéz.
Egy öreg, kiszáradt tölgy alatt lakott takaros kis kuckójában. Ahogy nyitná az ajtót, egyszer csak egy apró, színes szárnyú pillangó röppent a kilincsre.
-Hogy hívnak? - kérdezte a süni?
-A pillangó nem válaszolt, csak megrebbentette szárnyait, és könnyedén, kecsesen a süni vállára repült. És a süni szíve megtelt valamivel, amitől hirtelen olyan könnyűnek, és jókedvűnek érezte magát, hogy legszívesebben nagyot ugrott volna. De ehelyett óvatosan kinyitotta az ajtót, és besétált a kuckójába. A pillangó körberöppent a kis szobán, majd megpihent az egyik cserepes virágon. A süni óvatosan leült elé, és csak nézte-nézte az apró, törékeny pillangót, a csepp fekete csápokat, bársony szárnyacskákat, amelyen oly gyönyörű színek alkottak leírhatatlanul szép mintákat, hogy a süninek még a szeme is könnybe lábadt. Csak mikor már kezdett beesteledni, akkor kapott észbe, gyorsan összecsapott valami vacsorát, meglocsolta a virágokat és kiseperte a konyhát. Közben oda-oda pislantott a pillangóra, félve, nehogy eltűnjön, de az nem mozdult. Aztán boldogan bújt ágyba, úgy helyezkedett, hogy fekve is láthassa a kis jövevényt. A pillangó hangtalanul felröppent, és megpihent a kiságy végében. A süni sokáig feküdt még nyitott szemmel. Azon az éjjelen mosolyogva merült álomba.
Másnap reggel vidáman ébredt. Úgy tűnt, a csodálatos pillangónak esze ágában sincs továbbállni. A süni kicsit félve nyitotta ki az ablakokat, hogy kiszellőztessen, de a pillangó csak könnyedén leírt egy-két kört a tisztáson, megpihent néhány színes virágon pár röpke pillanatig, aztán újra belibbent az ablakon. A süni ugrándozva indult a forráshoz, a pillangó pedig mindvégig ott röpködött körülötte.
-Olyan gyönyörű vagy! - mondta neki a süni. - Amióta velem vagy, minden olyan szép lett. Vigyázni fogok rád, és szeretni foglak, amíg csak élek.
A napok ugyanúgy teltek, a pillangó mindenhova magával kísérte a sünit, úgy tűnt, végleg mellette marad már. A süni szíve csordultig telt boldogsággal, mindenkit nevetve üdvözölt, egész nap vidáman ugrándozott, a kertje megszépült, s kis lakása ragyogott a tisztaságtól.
Az egyik reggelen kis mókuscsapat játszadozott a tisztáson. A pillangó kiröppent, és könnyed tánccal köszöntötte az apró sereget. Azok kacagva kergetőztek vele, ugráltak az ágakon és cigánykereket hánytak örömükben. A süni összeszorított szájjal figyelte az ablakból. Két órába is beletelt, mire megjött a kis mókusok mamája, és továbbindultak. A pillangó megpihent az ablakpárkányon. A süni szíve haraggal telt meg. - Hogy lehetsz ilyen? Csak játszol, és rólam teljesen megfeledkezel! Én közben takarítok, teát főzök, virágot locsolok. Te pedig csak repkedsz ott kint. Hogyan tehetsz ilyet? Hogy lehetsz ilyen önző?
A pillangó összedörzsölte apró csápjait, s a süni orrára repült. Onnan tovább, leírt egy kis kört, megcsiklandozta a süni fülét, majd a magasba emelkedett, és eltűnt a fák között. A süni szeme kerekre nyílt. Aztán kirohant a tisztásra, de a pillangónak már nyoma sem volt. A kétségbeesés összeszorította a torkát. Rohanni kezdett az erdőben. Minden levél alá bekukkantott, minden apró ágat megnézett, de hiába. Egyedül maradt. Sírva rogyott le egy kőre, a fejét arcába temette, és keserves zokogásban tört ki. Egy öreg harkály ült a fán mellette. Sok telet megért már, az erdőben mindenki tisztelte bölcsessége és jósága miatt.
-Ejnye, no, mi bánthat egy ilyen takaros kis sündisznót?
A süni könnyeit nyeldesve mesélte el, hogyan talált rá a csodálatos pillangóra, hogyan éltek boldogan, és hogyan hagyta őt most magára végtelen keserűségben...
A harkály egy darabig hallgatott. Aztán megkérdezte: - Mondd csak gyermekem, milyen is volt ez a pillangó?
A süni letörölte könnyeit, és megpróbálta szavakba önteni azokat a csodálatos színeket, mintákat és alakzatokat, amiket a pillangó szárnyán látott.
A harkály bólintott.
-Értem már... Ne búslakodj, kis barátom! A boldogság pillangója ritka vendég nálunk. Váratlanul érkezik, de sosem tudhatod, meddig marad nálad. Ne sírj, visszatérhet még hozzád. De nem várhatod el, hogy egész életedben csak melletted legyen! Ha jön, örülj neki, csodáld, szeresd, de soha ne tegyél neki szemrehányást, mert akkor azonnal tovább áll.
A süni letörölte könnyeit.
-Akkor most mihez kezdjek?
-Ideje tüzifát gyűjtened. Nyakunkon az ősz...
Aznap éjjel a süni a pillangóról álmodott... 

Mese az alabástromszívű pillangóról 

Hol volt, hol nem volt, ezeregy vagy tán még több éjszakával ezelőtt élt egyszer a messzi Tündérországban egy pillangó. Minden reggel színes szárnyait széttárva köszöntötte a Napot, s az Égi Vándor - ámulva a pillangó szépségén - megállt egy pillanatra az útján.

De hiába volt a szépség, hiába a ragyogás, ha szíve alabástromból volt, semmi élő fel nem melegíthette, és oly magányos volt, hogy amihez csak hozzáért, amit csak megérintett magánya, mind kővé változott. Kerülték a pillangótársak, messze repültek a réttől, ahol ő szokott ücsörögni. Társaságot csupán a virágok jelentettek neki, s ő bánatosan szállt egyikről a másikra, elpanaszolva búját nekik. Szállt szárnyain, s amelyik virág csak meghallotta, megérezte magányát, többé nem akart élni, virulni: szürke kővé dermedt. A pillangó végignézett a mezőn, látta kedves virágai pusztulását, és könnyekre fakadt.

Egyszer csak így szólt hozzá az egyik könnycsepp:
- Bánatban születtél, s mint jó fiad, én most utat mutatok Neked, kiutat a bánatod mélységes völgyéből. Jöjj, kövess! - s a könnycsepp a hajnali napsugarak egyikébe kapaszkodva felszállt egy szellő-csikó hátára.

A pillangó kitárta gyönyörű szárnyait, és elindult a zabolátlan szellő nyomában. Szálltak, repültek, erdőket, mezőket, hegyeket, völgyeket hagytak maguk mögött, folyókon, óceánokon szárnyaltak keresztül.
Tizenháromszor nyugodott le és kelt fel újra a Nap, mígnem megérkeztek egy csodálatos kertbe: a világ legnagyobb mágusa kertjébe, amiben csupa-csupa varázslat és szépség termett.

A könnycsepp ekkor így szólt:
- Küldetésemnek itt vége. Többet segíteni nem tudok - majd harmattá válva napsugár-szárnyakon felszállt a vakító kék égbe, ahol már várta őt egy felhőfoszlány. A pillangó sokáig nézett utána, majd fáradtan egy márvány szökőkút peremére ült, hogy kipihenje a hosszú utat.

A szökőkút csobogása elaltatta, s a kert gazdájának mágiája álmot bűvölt a szemeire. Álmában egy réten járt. Pillangók milliói repkedtek a tavaszi friss estében, mintha a virágok keltek volna szárnyra. A mozgó, folyton változó mintából, melyet a színes szárnyak szőttek a mező fölé, egyszer csak kivált egy mindennél ragyogóbb és fényesebb lény. Lepkeszárnyai mintha drágakövekből lettek volna kirakva, teste mintha igazgyöngyből formálódott volna, szemeiből a gyémánt hideg tüze csapott ki.
- Ki vagy te? - kérdezte a pillangó.
- Én vagyok ennek az országnak a királya, testvérem - mutatott körbe az idegen a mezőn. - Itt gyűlik össze a világ minden lepkéje egy éjszakára, hogy párt találjon magának, akivel leélheti hátralévő életét. Jöjj! Repülj velünk te is!

A király hívta őt, s a pillangó követte a királyt. Felreppentek, és szálltak, cikáztak a milliónyi pillangó között. Szebbnél szebb mosolyú pillangóhölgyek csábították őt, de ő elfordította arcát a hamis mosolyoktól, s repült tovább. Az Igazit kereste, aki megérintheti kőszívét. De egy sem volt a réten ilyen. A pillangó bánatosan ült le egy virág szélére, s a virág a magány súlyába belerokkanva szürke kővé vált.

A pillangó felébredt, s újra ott találta magát a márvány-szökőkút szélén, a varázsló kertjében. Megmosta arcát a kristálytiszta vízben, kinyújtóztatta ragyogó szárnyait, majd így szólt:
- Tudom nagy mágus, hogy te küldted rám ezt az álmot. Köszönöm, hogy segítettél megérteni: ez a sorsom. Most már csak arra kérlek, hogy segíts ezt elfogadni is. - Ebben a pillanatban nagy szélvihar támadt, felkapta a pillangót, felemelte a szökőkút közepén álló márványvitéz vállára, s márvánnyá változtatta őt is.
- Te kérted! - szólt egy hang, amely mintha a kert összes virágából jött volna. - Aludj hát álomtalan alvásban, s ébredj csak akkor, ha jön valaki, aki képes lesz megérinteni alabástrom-szívedet.

Teltek-múltak az évek. Ahogy az emberek világa mind erősebb lett, úgy kopott a varázslaté, úgy gyengült a mágus. A kertet lassan ellepte a gyom. Indák burjánzottak mindenfelé, a borostyánok, melyek hajdan ragyogó smaragddal burkolták be a falakat, elhalványultak, megsárgultak. Megkopott, megrepedezett a márvány is, a szökőkút vize elapadt. Egyedül a pillangó szárnyai ragyogtak egykori pompájukban.

Egy nap, amikor a mágus ereje már a végét járta, és a kertet eső és szél tépázta, egy szerény, szürke kis molylepke sodródott be a viharral a kertbe. Lábaival megkapaszkodott a szökőkút kővitézében, bebújt a sisakrostély alá, és ott várta, hogy kitombolja magát az orkán, kisüssön a nap. Várt, várt, mígnem elaludt. Álmában napsütötte mező fölött szállt, szárnya a kopott szürkéből szivárványszínűvé vált, s mellette repült rég vágyott párja. Felébredt a kis molylepke, s felsóhajtott. Szép az álomvilág, de mindenkinek azt kell elfogadnia, amiben él. Kikapaszkodott a sisakrostély alól, s végignézett az elemek által felforgatott kerten. Megnézett mindent, mindent. Majd tekintete egyszer csak jobb szárnya mellé tévedt, s ott látta álombéli párját, márványba kövülten. Szárnyaival végigsimította a szomorú arcot, majd nézte a csodát, ahogy a márványpillangó megelevenedik, s érezte: vele is csoda történik. Szürke szárnyain színcsíkok futottak végig, meg-megálltak, összefonódtak, mígnem gyönyörű rajzolatban végleg megállapodtak. Rajzolata pontosan a tükörképe volt a felelevenedett márványpillangóénak. Összeérintették szárnyaikat, s a két tükörkép összeforrott. A két pillangó eggyé lett, arany gömbben egyesültek, és szerelmük csodája újraélesztette a varázslatok kertjét. Azóta is ott élnek. Ha egyszer arra jársz, látogasd meg őket!