„Minden korok szerelmi költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjék rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb. Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadok, semmi jelentőségük nincs.”

/ Milan Kundera /

„Az  "énnek" az egyedisége éppen abban rejlik, ami az emberről elképzelhetetlen. Elképzelni csak azt tudjuk, ami az emberekben egyforma, ami általános. az egyéni "én" az, ami elüt az általánostól, ami tehát nem tételezhető fel, nem számítható ki előre, amit nekünk kell a másikban leleplezni, felfedni, meghódítani.”

/ Milan Kundera /

„A Nő a férfi jövője. A Nő arra biztat minket: gyere,
kövess engem, mi pedig nem tudjuk hova hív minket,
de azzal a meggyőződéssel hívogat, hogy megéri
odamenni, ahová hív. Ezért is mondom: ha a Nő
nem lesz a férfi jövője, az emberiség elpusztul,
mert csak a Nő képes táplálni magában a
mindenestül megalapozatlan reményt, és
hívogatni minket a kétséges jövőbe,
amelyben Nők híján már rég nem hinnénk.”
/ Milan Kundera /

Az ember sohasem tudhatja mit akarjon, mert csak egy élete van, s azt semmiképp sem tudja összehasonlítani az előző életeivel, vagy megjavítani az elkövetkező életei során.

Vajon mit ér az élet, ha az első próbája már az élet maga.

Ami csak egyszer történik, mintha sohasem esett volna meg.

Ha az embernek csak egy életet szabad élnie, olyan ez, mintha egyáltalán nem élne.Akit együttérzésből szeretünk, azt nem szeretjük igazán.

Aki  arra vágyik, hogy elhagyja élete színterét, az nem boldog.

Aki folyvást „valahová feljebb” törekszik, annak számolnia kell azzal, hogy egy napon elszédül.

Épp a gyenge tudjon erős lenni és elmenni, ha az erős túlságosan gyenge ahhoz, hogy a gyengének fájdalmat okozzon.

Ami akaratunkon kívül történik, azt nem könyvelhetjük el személyes kudarcként vagy érdemként.

Amint valaki  figyeli a viselkedésünket, óhatatlanul alkalmazkodunk a figyelő szempárhoz, s már semmi sem igaz abból, amit teszünk.

A gyötrelmek elől az emberek jobbára a jövőbe menekülnek.

Ha az ember olyasvalakivel ül szemben, aki kedves, tisztelettudó és udvarias, nagyon nehéz minduntalan tudatosítani magában, hogy abból, amit  az illető mond, semmi sem igaz, hogy semmit sem gondol őszintén.

Az ember élete egyszeri, ezért sohasem fogjuk tudni megállapítani, melyik döntésünk volt jó és melyik rossz. Az adott helyzetben csak egyszer dönthetünk, s nem adatott meg nekünk egy második, harmadik, negyedik élet, hogy különféle döntéseinket összehasonlítsuk.

A szerelem önmagunk elvesztett felének a sóvárgása.

Mindnyájuknak szüksége van rá, hogy valaki nézzen bennünket. Aszerint, hogy milyen fajta tekintet felügyelete alatt kívánunk élni, négyféle csoportba vagyunk sorolhatók. Az első csoportba tartoznak, akik végtelen számú névtelen szempár tekintetére vágynak, más szóval a közönség tekintetére. Az ismeretlen szemek tekintetét semmi sem pótolja számukra. A második csoport tagjainak az élethez sok ismerős szempár tekintetére van szüksége. Boldogabbak mint az első csoportba tartozók, akik ha elvesztik közönségüket, úgy érzik, életük termében kialudtak a lámpák. Márpedig előbb-utóbb ez mindannyiukkal bekövetkezik. Ezzel szemben a második csoport tagjai mindig előkerítenek valahonnan egy-két szempárt. Aztán itt vannak a harmadik csoportba soroltak, akik arra vágynak, hogy imádott társuk tartsa őket szemmel. Helyzetük ugyanolyan veszélyes, mint az első csoportbelieké. Az imádott ember egy napon behunyja a szemét és a teremben sötét lesz. Végül a negyedik csoport, azoknak a ritkaságszámba menő embereknek a csapatát foglalja magában, akik távol levő személyek imaginárius (képzeletbeli) tekintetétől kísérve élnek. Ők az álmodozók.

Mielőtt elfelejtenek bennünket giccsé változunk. A giccs átszállóállomás a lét és a feledés között.

Sohasem fogjuk tudni biztonsággal megállapítani, hogy kapcsolatunk egy másik emberrel mennyiben az érzelmeink, szeretetünk, idegenkedésünk, jóságunk vagy haragunk eredménye, és mennyiben határozza meg ezt a kapcsolatot az erők viszonya, mely kettőnk között fennáll.

Az emberi idő nem körben forog, hanem egyenes vonalban fut előre. Ez az oka, hogy az ember nem lehet boldog, mert a boldogság az ismétlődés utáni vágy.