Nagy István Attila bejegyzései



2009. október 25., vasárnap

 

Nagy István Attila:

Messzebb vagy

Bukdácsolok az álomban:
fel-felriadok,
arcod, kezed, szemed hiányára.
Futnak velem a fürge kerekek,
elringatnának,
mégis bukdácsolok az álomban:
rám emelhetnéd
boldog tekinteted, s akkor megtelne
fuldokló szívem a szemeddel,
tenyeremben hintáznának
játékos ujjaid,
s az arcodba újra meg újra
beleszeretnék.
De hát nem lehet -
messzebb vagy tőlem, mint a képzelet.


2008. augusztus 20., szerda

 

Nagy István Attila: Éjféli hold

Hallgatom a zenét. Elbújt a hold:
sötét felhőt húzott magára.
Éjfél közelít. Az ágy, mint sírgödör
várja áldozatát.
Nem tudok meghalni,
amíg szól a zene,
s a hold is bújócskát játszik.

Ülj az ágyam szélére:
riaszd el keserű álmomat!
Hallgatlak. S ahogy elmesélsz,
hirtelen a hold is felragyog.



2008. április 10., csütörtök

 

Nagy István Attila: Téged hívlak

Ha arra várok, hogy elindulj,
s megtaláljon a tavasz üzenete,
nem álldogálhatok gyáván
a folyó partján én sem,
s nem nézhetem, hol kisebb,
hol veszélytelenebb a víz.
Nem vágyom a túlsó partra.
Téged hívlak minden pillanatban,
s csendesen, de bízva remélem,
egyszer megérkezel hozzám.


2008. február 16., szombat

Nagy István Attila : Utószó

Rettenetes, ha a reménytelenség megköti az ember tetteit, gondolkodását, életösztöneit. Ilyenkor nem futja másra az erejéből, mint hogy egymás mellé teszi a lábait, ha egyáltalán útnak indul. De inkább a helyét keresi, mert hirtelen kiüresedett az élete, eltűnt, aminek - hol nagyobb, hol elgyengülő akarattal - nekifeszült. Arra törekedett, hogy átrendezze az elmúlt évtizedeket. Lehet még valami, ha ketten akarják.

Mene tekel ufarsin - megmérettél és könnyűnek találtattál. Ezt mondja az ember legelőször magának. Felkínáltam magam; kézbe vettél, megforgattál, gyönyörködtél bennem, aztán elejtettél. - Olyan, mint egy lila színű kavics, én pedig mostanában megszerettem az aranyat - mondtad. Nem ad hiába, aki úgy ad, hogy közben magának is örömöt szerez vele. Szép gondolat. - Elég lesz a halálig.


2008. január 4., péntek

Nagy István Attila:

Csöndes szólam  

Nem láttalak, pedig mindig látlak,
napsütésben, sötét éjjel,
behunyt szemem mögé rajzol
óvó képzeletem.
Lennél bárhol is, mindenütt
rád kiáltana a szívem,
fölfedezne a nyugtalanság,
ami körülkerít mindenütt. 

Megtalál a hangod,
kihallatszik a csöndes szólam,
a bátortalan vallomás
elér hozzám és felvidít.
Szemed menekülő pillantása
fogva tart, nem ereszt.


2007. október 26., péntek

Nagy István Attila: Türelem

Dobál a fájdalom,
s attól félek, elmerülök,
mielőtt még arcodra találok.
Mert semmi se fontosabb,
mint megállni előtted,
s várni: rám ragyog
a tekinteted.
Hát, ne bosszankodj,
ha olykor nem az vagyok,
akinek látni szeretnél.


2007. október 15., hétfő

Nagy István Attila:

Valahol elhagytad 

Valahol elhagytad az arcomat
s most én se tudom, milyen vagyok,
megmozdul-e szememben az öröm,
mélyülnek-e tovább a ráncaim?
Talán ez a halál, az emlékek
nélküli végtelenség,
amelynek nincsen se múltja, se jelene,
s nem gyötri a jövő sem. 

Valahol elhagytad az arcomat.
Teremtő tenyeredre várhatok,
amely mégis tud bánni az idővel,
mert nincsen többé, csak ez az út,
ha elindulsz rajta, meglehet,
az arcomra is rátalálsz.



2007. augusztus 29., szerda

Nagy István Attila: Válasz

Hiányzol.
Az életemből, az ágyamból,
a vonuló felhők futásából,
az ébredő nap első sugaraiból.
Hiányzol a tárgyakból,
amelyeket megérintek,
hiányzik a tükrömből az arcod,
a csészéből a teád,
a mosolyod, az ölelésed,
hiányzanak messze lóduló terveid.
Nem vagy mellettem:
kattognak a vonat kerekei,
hi-ány-zol, hi-ány-zol.
Valamikor így voltam én is -
szólal meg a telefon.

Nehéz csönd nyomja a szívemet.


2007. július 8., vasárnap

Nagy István Attila: Elrejtelek 

Szavaimba rejtelek,
hátha nem találnak rád, 
mikor megvirrad,
s útjukra indulnak
a gonosz álmok.
Új szavakat találok,
testedet takaró
varázsigéket,
ne árthassanak neked
az emberek.
Mert minden jóság,
minden gyötrelem,
eltanulható,
félek, egyszer
megadod magadat.
Szavaimba rejtelek,
hátha nem találnak rád,
s olyannak maradsz,
amilyennek megszerettelek.