Őri István: Kérdések

Hol vagytok, nappalok, hol vagytok, éjszakák?
hol vagytok, álmok, hol vagytok, virágok?
hol vagyok én, hol vannak mások?
hol van a világ, hol van a kéz
hol van szép szemed, hol van a méz
hol vagy? ... Te ...

 A kövek közé hullott mag

Már nem félek annyira...

/ Őri István: Emberszavak Istenhez /

Őri István: Az álmodók

Ismerek olyan embereket, akik a múltból élnek; a sajátjukból és a világ múltjából. Számukra a jelen és a jövő csak szavakban létezik; értik, mit jelent, de nem élik.
Az álmodás: emlékezés, az emlékezés: tapasztalat, a tapasztalat: továbblépés, az élet tovább álmodása.
Az álmodók életereje az emlékezés, amely végtelen, ezért kimeríthetetlen és mindent tartalmaz, amire szükségük van. Sőt, többet. S ez a több a boldogságuk, a mosolyuk; a több: álom az álomban, amit szavakkal leírni nem lehet.
Az álmodók is ebben a világban élnek, s mindazt, amit tapasztalnak, beépítik az emlékezetükbe. A jót is és a rosszat is. Így gyarapszik, gazdagodik az ő közös emlékezetük, s ahogy egyik nemzedék követi a másikat, az álmodók egyre többet kapnak egymástól az emlékezés által.
Az emlékek olyanok, mint egy nyíló virág: szépek, kedvesek, illatosak, ezerszínűek, de sohasem hervadnak el. Örökké nyílnak, örökké növekednek és egyre szebbek lesznek. Az emlékek egy végtelen virágoskert, s abban sétálni nemcsak jó, hanem erő is.
Az álmodók a világban élnek, de nem kellenek a világnak. A világ csak azonnali, konkrét és kézzelfogható megoldásokat fogad el, mert önmaga is pillanatnyi, konkrét és kézzelfogható. Ami ezeken kívül esik, az idegen, bizonytalan, félelmetes. A világot az anyagdarabok egymásra rakása építi egyre nagyobbra, egyre kaotikusabbra, egyre kiszámíthatatlanabbra; éppen olyanra, amitől a világ fél. És mégis ezt fogadja el, mert nem az emlékeiből, hanem a tárgyakból él, amelyek elmúlnak, semmivé lesznek. A világ fél az azutántól, ezért fontos neki az idő, amit úgy tekint, mint konkrétumot, mint egy sajátos anyagot, amely gyorsan halad, hamar múlik. Ezért a pillanat szeretete.
Az emlékek védelem a világ ütései ellen, mert tartalmazzák a bizonyosságot is, egy másik világ ismeretét, ahol mindenki álmodóként él, ahol mindenki egy, mert az anyag nem választja szét a lelkeket. S az ismereteken túl - mivel az emlékek megtapasztalásokon alapulnak - az álmodók már itt, ebben a világban is megláthatják, megérezhetik azt a világot, elmehetnek oda és visszajöhetnek ide, ha még dolguk van a földön. S ha egyszer valaki járt ott, az békességet nyer és belátja, hogy az idő örök, soha el nem múló, változatlan - ezért számára egyszerűen nem létezik.
Egyszer régen valaki azt mondta néhány földi embernek: Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. S ez így is volt, mert aki mondta, járt ott, ahol az álmodók is járhatnak. Személyes tapasztalataiból ismerte azt a világot, ezért volt békessége.
Az álmodók nem kellenek a világnak, ezért nem is igen reklámozzák magukat, nem nagyon mondogatják, hogy valójában kik ők. Nem erőltetik magukat a világra, inkább gyűjtik a tapasztalatokat, és tovább álmodják a múltat, az egyetlen létezőt, amely megtartja őket, amíg itt kell élniük.

Őri István: Hátha...

Várlak, ha jössz
várlak, ha nem
vártalak tegnap
várlak ma
várlak holnap
várlak örökkön örökké
várlak erényben
várlak a bűnben
várlak, 'milyen vagy
hűtlen-hűségben
várlak a Mennyben
várlak a pokolban
hogy együtt énekeljünk
az angyalokkal
vagy üvöltsünk a kíntól
mert örökké égünk - Együtt...
várlak, hogy várjuk
a feloldozás üzenetét - Veled...

Őri István - Valahol  

Valahol létezel, valahol én is
valamit kérdezel, valamit én is
néha vágy van benne,
néha remény is 
valahol
valamit
te is
én is...

 

Őri István: A Tündérkert virágai (részlet)

Holdfény

Amikor a hold a legfényesebben világít és a hegyek felől tiszta szellő száll alá a völgybe, gyere el a legsűrűbb erdő szélére; ott várok rád. Pontosan érkezzél, mert időm ki van szabva. Ha elkésel, visszamegyek oda, ahonnan jöttem és csak ezer év és egy nap múlva találkozhatunk újra.

Valaha ember voltam én is, akiről álmodoztál: erővel, szerelemmel, vad akarattal, kitartással, soha fel nem adva az álmaidat. Fényes takarót szőttél rólam, illatosat, könnyűt, színeset, puhát. S az álom-takaró csak nőtt és nőtt, s egyszer csak elért engem is és beborított fényével, melegével, végtelenségével. Nem tudtam védekezni az álmaid ellen, így én is álommá lettem, s te akkor elvesztettél engem. Szemed mohón itta hullámzó fényemet, de kezed a levegőt markolta, amikor felém nyújtottad. Akkor már messze jártam, messze a földtől, az emberektől, tőled. Álomország lett a hazám, sok más mindenkivel együtt, akiket az emberek végtelen vágyai repítettek ide. Itt béke van, állandóság, várakozás és néha visszatérés az emberek közé, röpke percekre: hátha eljön az, aki ide űzött, és visszavisz magához. Hátha ismét ember lehetek... Minden álom-lakó megpróbálja. Én is. Ezer év és egy naponta kinyílik a Kapu, s mi - huss! - szerteszállunk, dobogó szívvel, soha nem szűnő reménnyel. Én hozzád, mások: akikhez tartoztak.

Nekem könnyű a várakozás, neked lehetetlen, mert életed véges. Ezért pontos légy. Ha a fák árnyéka rám vetül, fényem kialszik s te senkit nem találsz ott.

Könnyen megismersz, mert már ismertél korábban is. Könnyen rám találsz, mert fény vagyok, messze világítok, túl a fákon, túl a mezőn, túl a lelkeken. Ruhám is fény, vidáman lebegő, hívogató, kedves.

Pontos légy, mert várok rád. S ha eljössz, érintsd meg feléd nyújtott kezem és én újra ember leszek. Élőbb az élőnél, de nem enyészek el, forróbb a tűznél, de nem égetlek meg, puhább a bársonynál, szebb az álmaidnál.

Ha eljössz, megfogjuk egymás kezét és soha többet nem engedjük el.
Gyere...
Várlak...
Nagyon...