
Magányból és könnyből, láncot fon a Bú...
Hű szolgája, a Mélységnyi Bánat, lassan
nekem ront, s letarol.
Könnyű a dolga. Hagyom magam.
Súlyos a béklyóm... ami sárba ragaszt.
Fekete köd borul körém: Rád emlékszem.
S mint álmos méz-pók tapadós csápjai,
Kinyúlnak felém kín-szavaid...
Iszapos csillaggá csordulva üzenik:
Hogy... nem szeretsz... Kedvesem.
/ Pálnagy László /

„Sírj, csak sírj, hogy zokogás zuhatag mossa ma tisztára a lélek foltos fodrait.”
/ Pálnagy László /

„S ha mozdul valaki, és elindul felém? Kérges szívvel, bánatos testtartással ajtót nyitok a rém vaskos falon. Félreállok. Hogy jöjjön, engedem. Hagyom. Feladom falaim. Feladom énem. Közben szenvedek, mert ismerem a távozás kesernyés ízét. A meg nem értés fertelmes bűzét. A felejtés kínpadját.”
/ Pálnagy László /
Vasmarok szakít.
Rózsát, egy párat.
Szívembe tövist szúr.
Ezret vagy százat.
Fájdalmat tálal szerelem szakácsa,
ezredév távlatból múlik a hatása.
(...)
Vakítson végleg a feledés köde...
Ernyesszen vitorlát szerelem szele...
/ Pálnagy László /
"Boldoggá az tehet,
aki boldogtalanná is."
"Az igazit elhagyjuk
a többiért, a többit
az igazi miatt."
látogató olvassa a blogot.
