Reményik Sándor: Egy repkénylevélre

Izgalmas és nyugodt órák, bántó és kedves arcok, bízás, csüggedés,
küszködések hosszú hosszú sorfala közt jöttem ide ki hozzád, végső béke,
kisvárosi temető. Hozzád, kedves Halottam… Kövedre szelíden ejtek egypár
vadvirágot. Hozom Neked mindazt, amit az élet adhat a Halálnak, az én
életem: egy csokor hervadást és nehány fáradt lélekszálat… Fogadd
szívesen s ne ingasd szemrehányón ősz fejed, amért csak ilyen vagyok…

Tőled cserébe elviszek innen egy repkénylevelet… A sírról… Nem félek
tőle. Hiszek benne… Nézni fogom… és megpihenni szeretnék rajta és
ráfektetni a lelkem, mint egy finom, kis, örökzöld hintára… s ringani
rajta… Látod, olyan formás és olyan üde, mint a Te Életed… Olyan
befejezett, egész, változatlan, mint a Halál élete, az el nem múló…

Ringasd a lelkem, örökzöld levélhinta. Állj keményen szuronyos
őrség: szélfogó fenyves a temető fölött… Maradjon a Békesség Nálad,
kedves Halottam…

És nálam is…

Isten Veled…

Reményik Sándor: Viszontlátásra  

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év mulva.
S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -
"Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!

Reményik Sándor: Száraz levél

Egy lány hajába hullt,
A véletlen, a szél
Hozta. Gyűrött kis múmia-levél,
A sötét fürtök közt pihen:
Vándor, különös, oda nem való,
Szomorú idegen,
Egy lány hajába hullt, most ott pihen.

A lelkem is, ha lány hajára száll,
Ott úgy pihen,
Mint ez a vándor,
Ez a szomorú, száraz idegen.
Hogy megpihent: tán maga sem hiszi,
Egy pillanat - s a szél tovább viszi,
Tovább, tovább...

Reményik Sándor: Margaréta  

A bükki rét, - a margarétás rét.  

Én nem kérdeztem: szeret-nem-szeret
A margarétától soha.
Nem kellett más,
Csak fehér virágszirom-mosolya.
Mely úgy lengett az alvó rét felett,
Mint egy sóhajtás, mint egy lehelet.
Én nem kérdeztem: szeret, nem szeret
A margarétától soha.

Reményik Sándor: Kegyelem 

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, eget ostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád. 
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták. 

Reményik Sándor: A szépség próbája

Egy könnycsepp szállt fel valaki szemébe,
Mint aranyfelleg alkonyati égre.

Mert dal szállt fel egy másik szív tövéből,
Örvényes, néma, feneketlen mélyről.

Reményik Sándor: Már nem fáj más… 

Már nem fáj más,
Csak az fáj mindig jobban,
Hogy égő sebeim
Olyan világtól-idegen sebek,
És a szívem más szenvedők szívével
Nem egy ütemre dobban.
Már nem fáj más,
Csak az fáj mindig jobban,
Hogy önmagamba lassan visszanőttem.
Betokozódtam, elszigetelődtem.
Mint a temetkező selyembogár:
Magam a selymeimbe beleszőttem.

Szeretnék egyszer lepke lenni még.
Öröm mézét, búbánat harmatát
Az arany élet-réten vinni szét.
Leszállani minden virágkehelybe,
S megtapintani a virágok szívét.
Szeretnék egyszer hivő, hevülő,
Lengő, lebegő lepke lenni még.