„Nem tudom, merre vagy, de valahol már élsz a világban, és egy napon te meg én megérintjük majd ezt a kaput, ezen a ponton, ahol most én. Aztán majd bemegyünk a kapun, betölt minket a jövőnk és a múltunk, és annyit fogunk jelenteni egymásnak, amennyit soha egyetlen ember sem a másiknak.
Még nem találkozhatunk, nem tudom, miért. De egy nap minden kérdésünkre feleletet kapunk majd. Minden lépésem közelebb visz egy hídhoz, amelyen át kell mennünk, hogy találkozhassunk.
Ugye, nem lesz nagyon sokára? Ugye nem?”

/ Richard Bach /

„Kötelességed minden életben egy van csupán: légy hű magadhoz. Olyan gond nincs, amely ne hozna kezében ajándékokat neked. A gondokat azért keresed, mert szükséged van ajándékaira. Azért létezem, hogy úgy éljem az életem, ahogyan nekem örömet okoz. Amit a hernyó a világ végének tekint, azt a mester pillangónak nevezi.”  

/ Richard Bach /

„Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizű, hatalmas folyó fenekén különös lények éltek. A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk - fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és gonoszok - fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte. A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától. Végül azonban az egyik lény így szólt: "Elegem van már ebből a kapaszkodásból. Bár a saját szememmel nem tudok meggyőződni róla, de bízom benne, hogy a folyó tudja, hová folyik. Hagyom hát, hadd sodorjon magával az áramlás, és vigyen, ahová akar. Ha továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az unalomba."
A többi lény kinevette, és azt mondták: "Te bolond! Engedd csak el magad, és az áramlás, amelyet oly nagyra tartasz, majd jól megforgat, odavág és úgy szétmorzsol a köveken, hogy abba hamarabb belehalsz, mint az unalomba!"
De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe addig kapaszkodott, mire valóban rögtön forogni, bukdácsolni kezdett, és az áramlás a kövekhez vagdalta.
Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra, az áramlás így egy idő múlva felemelte a folyómeder fenekéről, és többé már nem ütődött, zúzódott.
Azok a lények pedig, akik a folyó alján éltek tovább, és nem ismerték a sodródót, így kiáltottak fel: "Lássatok csodát! Ugyanolyan lény, mint mi vagyunk, de ő repül! Íme a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat megváltson!"
És a sodrodó így szólott: "Dehogy vagyok én Messiás, vagy akkor ti is azok vagytok. A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland."
De ők csak egyre azt kiáltozták: “Megváltó”, és továbbra is görcsösen kapaszkodtak a kövekbe, és a következő pillanatban a sodródó eltűnt a szemük elől, ők pedig ott maradtak, és legendákat találtak ki maguknak holmi Megváltóról.”

/ Richard Bach: Illúziók (részlet) /

Richard Bach:

Szárnyaló szerelem (részlet)

„…Hogyan ismerjük fel a lélektársunkat? -ismételte a kérdést.
- Amikor az enyémmel először találkoztam, nem tudtam , hogy ő az… minél jobban megismertem, annál jobban csodáltam; annál többször gondoltam, milyen fantasztikus ember!
- És ez a lényeg! Olyan szerelmest kell magunknak keresnünk, akivel a kapcsolatunk az idő múlásával nemhogy fakulna, de egyre jobb lesz; aki iránt a csodálatunk és a bizalmunk csak erősödik a megpróbáltatások során.
- Csak mellette jöttem rá, milyen mély meghittség és mennyi öröm létezik számomra. Régebben azt hittem, csak nekem van ilyen dolgokra szükségem, csak én igénylem a lélektársamtól, hogy ilyen legyen. Most már azt gondolom, hogy ez mindenki számára fontos, csak éppen, ha nem találják a megfelelő partnert, elkeseredésükben kevesebbel is megelégszenek. Hiszen mi bátorítson bennünket arra, hogy meghittséget és örömet keressünk, amikor egy langyos kapcsolat és viszonylagos elégedettség a legtöbb amit elérhetünk?
- A szívünk mélyén persze tudjuk, hogy a langyos előbb-utóbb kihűl; csekélyke elégedettségünkből valami megnevezhetetlen szomorúság sarjad, és rágódni kezdünk: Ez életem nagy szerelme, ez minden, ezért élek?! A lelkünk mélyén tudjuk, hogy többre vagyunk hivatva, és őutána vágyódunk, az után az egyetlen után, akivel sohasem hozott össze minket a sors.
- Nap mint nap azt látjuk, hogy az emberpár egyike szárnyalni akar, de a másik lehúzza a földre. Míg az egyik haladna, s kettőt lépne előre, a másik miatt hármat lépnek vissza. Ezért azt gondolom, jobb egyedül megtanulni, mi a boldogság; inkább a barátaimhoz, meg a macskámhoz ragaszkodom, és a soha el nem érhető lélektárs után vágyakozom, mintsem megalkudjak az unalommal.
- Az a lélektársunk, akinél a zár, amelybe a mi kulcsaink illeszkednek; az ő kulcsai pedig a mi zárainkat nyitják. Ha eléggé biztonságban érezzük magunkat ahhoz, hogy megnyíljunk, igazi énünk előbújhat, és valóban teljesen önmagunk lehetünk. Azt szeretheti bennünk a másik akik vagyunk, nem pedig akinek látszani szeretnénk. A lélektárs a legjobb tulajdonságainkat hívja elő. Mellette nem számít, bármi történik is körülöttünk, mi ketten biztonságban vagyunk saját kis mennyországunkban. Az a lélektársunk, aki osztozik legtitkosabb törekvéseinkben; akivel egy irányba haladunk. Ha két léggömbként együtt emelkedhetünk a magasba, akkor feltehetően rátaláltunk az igazira. A lélektársunk mellett az életünk életre kel.”

„A dolog önműködő: ha azt adjuk, amik vagyunk, ha minden percben megkérdjük magunktól, valóban azt akarjuk-e tenni, amit tenni készülünk, és csak akkor tesszük, ha a válaszunk igen, akkor automatikusan el fognak kerülni bennünket azok, akiknek nincs mit tanulniuk az olyanoktól, amilyenek mi vagyunk, és vonzani fogjuk azokat, akiknek van, és akiktől nekünk is van tanulnivalónk.”  / Richard Bach: Illúziók /