„Várj egy percig, csak újraindítom a szívemet!”

/ Stephenie Meyer: Alkonyat (Twilight) /

„De mindig is így voltam ezzel. Az igazán kínos mindig az volt, amikor döntenem kellett, ez okozta mindig a legnagyobb kínszenvedést. Viszont amint meghoztam a döntést, attól kezdve nem haboztam többet, hanem egyszerűen csak véghezvittem, amit elhatároztam – és rendszerint hatalmas kő esett le a szívemről, hogy már minden eldőlt. Megesett, hogy ebbe a megkönnyebbülésbe némi kétségbeesés is vegyült,... De még ez is százszor jobb volt, mint tovább tétovázni a különféle lehetőségek között.”

/ Stephenie Meyer: Alkonyat (Twilight) /

„Csak mert nem engedek a kísértésnek, hogy megkóstoljam a bort, ez még nem jelenti azt, hogy nem tudom méltányolni a buké-ját.”

/ Stephenie Meyer: Alkonyat (Twilight) /

„Felemelte a szabad kezét, és gyöngéden a nyakam oldalára helyezte. Mozdulatlanul ültem, érintésének hűvösségével mintha maga a Természet figyelmeztetett volna arra, hogy rettegnem kellene tőle. De bennem nem volt semmi félelem. Másféle érzések viszont annál inkább...
− Látod! − mondta. − Minden a legnagyobb rendben van!
A vér vadul száguldott az ereimben, és én azt kívántam, bárcsak fékezni tudnám ezt a száguldást, mert féltem, hogy ez még jobban megnehezíti a helyzetét, hiszen érzi, milyen gyorsan lüktet a pulzusom.
− Gyönyörű vagy, amikor elpirulsz! − mormolta. Gyöngéden kiszabadította a másik kezét. Az én kezem ernyedten hullott az ölembe. Finoman megcirógatta az arcomat, aztán két márvány tenyere közé vette.
− Ülj nagyon nyugodtan! − suttogta, mintha nem dermedtem volna mozdulatlanná már amúgy is.
Nagyon lassan hajolt felém, és közben egyfolytában a szemembe nézett. Aztán hirtelen, de nagyon gyöngéden hozzásimította hideg arcát a nyakam tövében lévő gödröcskéhez. Akkor sem bírtam volna moccanni, ha akartam volna. Hallgattam Edward egyenletes lélegzetét, néztem, ahogy a napsugár és a szél játszik bronzszínű hajával, amely a legemberibb volt rajta.
Megfontolt lassúsággal lecsúsztatta a kezét a nyakam két oldalán. Megborzongtam, és hallottam, ahogy ő is sebesebben lélegzik. De a keze gyöngéden továbbcsúszott a vállamra, és ott megpihent.
Az arcát oldalt fordította, az orra súrolta a kulcscsontomat. Aztán ismét mozdulatlanná vált, a fél arcát gyöngéden a mellemhez szorította. És hallgatta a szívverésemet.
− Ah − sóhajtott fel.
Nem tudom, meddig ültünk ott mozdulatlanul. Talán órákig. Végül a pulzusom lenyugodott, de Edward nem moccant, szótlanul tartott a karjában. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban túl sok lehet neki ez az egész, és akkor az én életemnek vége − olyan gyorsan, hogy talán észre sem veszem. És mégsem féltem. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy átölel."
(...)
− Ne mozdulj! − suttogtam.
Senki nem tudott olyan mozdulatlanul ülni, mint Edward. Lehunyta a szemét, és kővé vált, mintha egy szobrot simogatnék.
Még lassabban, mint ő az előbb, megsimítottam az arcát, ügyelve, hogy semmiféle váratlan mozdulatot ne tegyek. Finoman végighúztam a kezem a szemhéján és a szeme alatti, lilás árnyékon. Követtem ujjammal hibátlan orrának ívét, és aztán, még óvatosabban, tökéletes ajkáét is. Az ajka elnyílt a kezem alatt, ujjam hegyén éreztem hűvös lélegzetét. Szerettem volna ráhajolni, és belélegezni az illatát. De nem akartam tovább feszíteni a húrt. Kezem visszahullott az ölembe.
Kinyitotta a szemét, és éhesen nézett rám. Nem azzal az ijesztő fajta éhséggel, hanem úgy, hogy a gyomrom összerándult, és a vérem megint vadul meglódult."

/ Stephenie Meyer: Alkonyat (Twilight) /

„Alkonyat van megint − mormolta. − Megint vége van valaminek. Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér.

− Vannak dolgok, amelyeknek nem kell véget érniük.”

/ Stephenie Meyer: Alkonyat (Twilight) /

„− Hát nem mondod meg? − kérdezte félrebillentett fejjel és döbbenetesen csábító mosollyal.
Megráztam a fejemet.
− Nem lehet. Szégyellem.
− Hát ez igazán bosszantó, tudod? − panaszkodott.
− Nem, nem tudom! − vágtam közbe dühösen. − El sem tudom képzelni, miért lenne bosszantó, ha valaki nem akarja megmondani neked, mire gondol... Pláne azok után, hogy az illető állandóan rejtélyes kis megjegyzéseket kap, amelyek mintha direkt arra lennének kitalálva, hogy ne tudjon aludni miattuk, és egész éjszaka azon agyaljon, hogy vajon mit is jelentenek... Ugyan már, mi lehet ebben bosszantó?
Kedves kis grimasszal felelt.
− Vagy az − folytattam, szabad folyást engedve minden felgyülemlett mérgemnek −, ha a szóban forgó alak egész sor képtelen dolgot művel. Például egyik nap megmenti az életedet, totálisan képtelen körülmények között, aztán másnap úgy bánik veled, mint egy leprással, és semmit nem hajlandó megmagyarázni, pedig megígérte! Mindebben, ugye, nincs semmi bosszantó?”

/ Stephenie Meyer: Alkonyat (Twilight) /

„Igen, az a helyzet, hogy pontosan az vagy nekem: a legtisztább heroin!”

/ Stephenie Meyer: Alkonyat (Twilight) /

„És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba... − suttogta, és én lesunytam a fejem, nehogy meglássa, milyen boldog izgalmat keltett bennem ez a szó.
− Micsoda buta bárány! − sóhajtottam.
− Micsoda beteg, mazochista oroszlán!”

/ Stephenie Meyer: Alkonyat (Twilight) /

„Döbbenetes, milyen hirtelen elszállt a fojtogató félelem, döbbenetes, milyen tökéletes biztonságban éreztem magam abban a pillanatban, amint meghallottam a hangját.”

/ Stephenie Meyer: Alkonyat (Twilight) /

„− Ott van például... a féltékenység. Százezer könyvben olvastam róla, láttam, amint a színészek eljátsszák ezer különböző színdarabban és filmben. Azt hittem, erről az érzésről mindent tudok, amit tudni lehet. De egészen megdöbbentett... Váratlanul ért, micsoda ellenszenv, majdhogynem gyűlölet lobbant fel bennem. Először nem is tudtam, mi ez. Még sokkal jobban gyötört, hogy nem tudom, mit gondolsz, miért utasítottad vissza. Tényleg csak a barátnőd miatt? Vagy azért, mert már van valakid? Tudtam, hogy akárhogy is van, nem tartozik rám. Meg is próbáltam nem törődni vele. Aztán kezdtek sorban állni előtted a fiúk (…) Érthetetlen nyugtalansággal vártam, hogy mit mondasz nekik, figyeltem az arcod minden rezdülését. És nem tagadhattam, mekkora megkönnyebbülést érzek, amikor nem láttam mást rajta, csak bosszúságot. De biztos azért nem lehettem benne... Aznap este jöttem ide először.
Egész éjszaka vívódtam, miközben figyeltelek, ahogy alszol: éreztem, mekkora szakadék tátong aközött, amit morálisan helyesnek tartok, és amit akarok. Tudtam, ha továbbra sem veszek rólad tudomást, vagy ha elmegyek pár évre, míg te el nem kerülsz innét, akkor egy napon majd igent mondasz Mike-nak, vagy valamelyik hozzá hasonlónak. És ez a gondolat kiborított.
− És akkor − suttogta −, ahogy ott aludtál, egyszer csak kimondtad a nevemet. Olyan tisztán és érthetően, hogy azt hittem, felébredtél. De aztán nyugtalanul forgolódni kezdtél, újra a nevemet motyogtad, és felsóhajtottál. Az érzés, ami akkor elöntött, olyan erős volt, hogy megijedtem tőle. Tudtam, többé nem leszek képes eljátszani, hogy nem veszek tudomást rólad. − Egy pillanatra elhallgatott, valószínűleg a hirtelen szabálytalanná vált szívverésemet figyelte.
− De a féltékenység... fura egy dolog. Annyival erősebb, mint hittem volna! És teljesen irracionális!”

/ Stephenie Meyer: Alkonyat (Twilight) /

„Már sokszor napokra sikerült megszabadulnom a fájdalomtól.
Ennek persze ára volt: a szűnni nem akaró érzéketlenség.
Választhattam a fájdalom és a semmi között, és én a semmit választottam.”

/ Stephenie Meyer: Újhold (New Moon) /

„Olyan hamar visszajövök, hogy nem is lesz időd hiányolni.

Vigyázz a szívemre - veled hagytam.”

/ Stephenie Meyer: Eclipse (Napfogyatkozás) /

„Elvégre is hányféleképpen lehet összetörni egy szívet, miközben még mindig elvárják tőle, hogy dobogjon?”

/ Stephenie Meyer: Újhold (New Moon) /

„És ekkor már tudtam a választ a tulajdon kérdésemre. Nem is tudom, volt-e igazából választási lehetőségem. Ahhoz már túl messzire mentem. Most, hogy megtudtam az igazságot − ha ugyan megtudtam −, már semmit nem tehettem rémületes titkom ellen. Hiszen ha csak eszembe jutott a hangja, a hipnotikus pillantása, mágneses vonzereje, akkor semmi mást nem akartam, csak vele lenni, most mindjárt. Még akkor is, ha... de erre nem akartam gondolni. Legalábbis nem itt, egymagamban.”

/ Stephenie Meyer: Alkonyat /