Szabolcsi Zsóka: Álmokkal ébredek

Néha álmokkal ébredek:
holdas távolokat képzelek
kinyújtott kezem közelébe,
játszom felhőtlen eget,
sűrű napsütésben ragyogó mosolyt.
Játéka vagyok rejtőző vágynak,
s tarka álmaim csalfán vágynak
új erek lüktető örömére,
új dalok szenvedélyes ritmusára.
Játszik velem tünékeny pillanat,
s mire visszamosolyognék,
összetört babaként fájok
lázálmok poros polcain...

Szabolcsi Erzsébet:
Mindennapi maszkjainkban...

Ál(h)arcaimban
talán magam elől is
elrejtőzködöm.

Álarcaim bizony vannak. De kinek nincsenek? Kimegyek az utcára, s a rám jellemző öltözködési stílussal megszokott része vagyok kisvárosunknak. Ilyennek látnak kívülről. Szomszédasszonyaim nem is törik a fejüket, milyen lehetek belülről. Van, aki igen. S próbál megfejteni. Mit lát? A külső maszkot. S mit érez? Van belső maszk is? Ugyanolyan vagyok otthon? Ahány helyzet, annyi maszk? ... Megtetszett egy kalap. Felvettem, s más ember lettem tőle. Gőgösen vonultam pár percig, aztán megijedtem, mert azt hittem, mindenki engem néz.
... bakancsot húztam, s utána máshogy mentem az utcán.
... sálat kötöttem lazán a nyakamba, s laza léptekkel indultam a lépcsőknek.
S közben mindig én voltam.
Mosolyogva beszélgettem, vidáman köszöntem.
S közben sírtam belül.
Ki vagyok én? Hányféle vagyok? Hányféle maszkot cserélgetek naponta? S este, mikor itt ülök a papír mellett, akkor is van rajtam álarc? Ilyen vagyok? Látott már valaki maszk nélkül? Ő ismer? Én ismerem magam? Vagy eltűntem az álcák között? Álarcokban vívott álharcok jellemzik utam. Vergődő gyöngyházlepke, pókhálóba esett áldozat, levegőért kapkodó hal, hervadásra ítélt virág, álmodozó naiva, reménytelen szerelmes, boldog boldogtalan, magányba zárt főszereplő, síró bohóc, személyiségzavarral küzdő vezéregyéniség, a zseni maszkját hordó középszerű, időhiánytól kapkodó, mindenbe belekóstoló többgyermekes családanya, íráskényszerrel megáldott - megvert - emberke, motyogó őrült s békét áhító kíváncsi gyermek - igen, ez vagyon én. Maszk nélkül?

Szabolcsi Erzsébet:

Őszelő 

Világtalan éj...
Holdam,
hiányzik arcod.
A szél sem fúj ma felém
sejtelmes titkokat.
Mélykék dal búg bennem.
Reszketnek fölöttem
a még üdezöld levélkék...

Hiányzik nekem,
hogy én is hiányozzak
egyvalakinek.

/ Szabolcsi Erzsébet /

Szabolcsi Erzsébet:

Együtt

Kezem kezedet kutatja,
szemem szemedet keresi,
lelkem lelkedet érinti.

Szabolcsi Erzsébet: Tükröm

Tükröm legyél.
Lássam arcom rezdülését a szemedben.
Lássam lelkem legmélyét is az arcodon.
Érezzem minden gondolatomat általad.
Lássam magamat benned.
Tükröm.
Apró üvegcserepekre hullnál, ha odacsapnék,
szétesnél darabokra, s csörömpölve csapódnának
földhöz szemcséid.
A szilánkok felsebeznék gyenge bőrömet.
Felszedegetném mindet egyenként.
Óvatosan. Vigyázva, minél több szilánkot megtaláljak.
Összeraknálak. Pontosan összeillesztenélek.
Gondosan, alaposabban megterveznélek, elrendeznélek.
Ki ne maradjon valami. Kárba ne vesszen semmi.
Mozaiktükör. Üvegcserepekből, szilánkokból, sok-sok
szeretetből összerakva tükröm lennél újra.
Általam, véremből, gondoskodásomból újjászületve.
Tükröm, lelkem tükre.
Szivárványhártyamozaik.
Lélekvár.
Tükörtorony.
Tükröm, vigyázok rád.
Tükröm, te hideg és éles, meleg szavaimmal,
lázas kezeimmel tisztogatlak.
Csillogj örökké.

Egyedül vagyok...
lelkembe zárt hiányod
társaságában...

/ Szabolcsi Erzsébet: Egyedül /

Szabolcsi Zsóka: Fohász 

Adj erőt,
mert beleveszek kételyeimbe.
Adj időt,
mert felörlődöm a mutatók rohanásától.
Adj színeket,
mert rettegek a szürkeségtől.
Adj dalokat,
mert fellázadt bennem a csend.
Adj csobogó forrást,
mert hűsíteném lobogó szavaim.

Szabolcsi Erzsébet: Ma nehéz 

…mert nem vagy,
ma nehéz a szó is.
Süket álmokat termett az éj.
Holdakat képzelek csillagtalan égre,
S hallgatok. Csak a tükör mesél.
Tükrömbe bújtál. Visszamosolyogsz,
Ha fáradtan, könnyes szemmel nézlek.
Nyújtanád kezed, s tudod, a szilánkok
Mindkettőnket véresre sebeznének…

Szabolcsi Erzsébet  

Szabolcsi Erzsébet: Mit is adhatnék? 

Nem verset adok, csak szavakat,
nem komoly mondandót,
csak néhány pihe-puha lágy szót,
kedvest és bársonyost,
mely csapongó lepke szárnyán feléd repül.
Nem dalt hoztam, csak hangokat,
nem zengő melódiát,
csak néhány eldúdolt foszlányt sodor feléd
a hulló leveleket gördítő szél.
Nem szerelmet adok, csak lángokat,
vágyakat és álmokat
melyek simogató szavaimmal,
lelket érintő eldúdolt dallamaimmal
feléd szállnak,
rád találnak,
s óvó tenyeredbe bújnak.
Adnék verset, ha kérnél.
Adnék zenét, ha hallgatnád.
Adnék szerelmet, ha szeretnél.

Ezt a verset egy kedves, új ismerősömtől kaptam,