Elődeink hittek a szív bölcsességében, azt mondták róla: égi adomány.

És még azt is mondták: a jóságnak jóság, a szeretetnek szeretet a jutalma.

A lélek valamennyi nagy képessége jutalomra vágyik: a becsület becsületet vonz; a szelídség tompítja a dühöt; a bátorság tettre buzdítja a halvérűt; a bölcs belátás megfontolásra inti a vakmerőt; a mértékletesség lecsöndesíti a túlzottan sóvárgót; az érdeklődés felpezsdíti az érzéketlent; az adakozó példát mutat a fösvénynek, az előrelátó a tékozlónak.

Élj te is a lélek tudása, a szív bölcsessége szerint!

Álnokok, szemérmetlenek, irigyek, hitszegők, puhányok, felfuvalkodottak álmodnak nagy lélekről. S bár tudják, ostobaság olyan ösvényen haladni, amely sehová sem vezet, mégis csupán álmaikban térnek le róla.

De te tudd: a szeretet útja az egyetlen, amely egyesíti magában a bölcs célt, az okos belátást és a jó szívet.

Tiszta gondolkodás, őszinte, igazlelkű beszéd, tartózkodás és önuralom, kevés szó, szeretetteljes szív, nagy erények, melyek láttán földig hajolnak a fák és felragyognak a csillagok. 

/Tatiosz: A szív bölcsessége/

„Ha leereszkedsz lelked mélységeibe, megtalálod a boldogsággal kevert szomorúságot. Vajon lehetnek-e boldogok a napok, ha nem ismerjük a szomorúságot? Ott van ő mindenben, a lombját hullató fa koronájában, a szirmát vesztő virágban, a medréből visszavonuló tenger hullámában és a felhők mögött lebukó nap búcsúzásában. A hegyek szívében is ott lapul a szomorúság. Bánkódnak, hogy nem nőttek az égig, s ha egykor az egek lábát is súrolták, az évek múlásával ormuk megkopott, színük elhalványult.
Ezt teszi velünk az idő: a szépség is törékeny, mért volna kegyesebb az örömökkel?
Hogy minden boldog pillanatba egy csepp szomorúság vegyül – sosem vagyunk maradéktalanul boldogok -, úgy a szomorúság felkészít a boldogabb időkre.
Emberi ez is: alászállás és felemelkedés. Ahogy a nap és az évszakok búcsúznak, majd magukhoz ölelik újra a csillagokat, úgy változandóság honol mindenben: az emberi szívben, a hangulatokban, a körülményekben.”  / Tatiosz /