Lányi Sarolta: Ki talál meg?

Irdatlan nagy úton elvesztettek engem,
jó meleg tenyérből hideg földre estem.

Hideg földre estem, nyitott szemmel, ébren,
bitang jószág lettem, látom, tudom, érzem.

Mikor földre estem, bár meghaltam volna,
önnönmagamnak is bár elvesztem volna!

Távolodni léptét így hallgatom, élve,
fájdalmam ragyog csak körülsötét éjbe.

Nagyon nehéz voltam? terhes úti járom,
azért hagyott engem ismeretlen tájon?

Vagy nagyon is könnyű? nem érezte súlyom,
s úgy ejtett el engem véletlen az úton?

Ha visszafordúlna, még visszatalálna,
még senki se lépett a lába nyomába.

De messze van az már, nem keres az engem.
Ragyog a fájdalmam. Ki talál meg engem?

Bessenyei Zsuzsa: Hangulatlíra

Törött tükör szilánkjai között keresem az arcom. Néha gyereknek látom, néha végtelenül öregnek.
Néha vágyom, hogy közelebbről vegyem szemügyre. Tisztuljon a kép. A vérem fröccsen az ezüst üvegre.
Szétkenem ujjaimmal, s a pirosló nedvek közé hunyom le szemem.
Még érzem az akác illatát az éjszakában, a terasz magányában.
Még látom a mezőn át robogó vonat ablakaiban a fényt, csak az alagút végén van sötét. Vak sötét.
Néha eldobnám a bölcsességet, mely nem tudom, honnan az enyém, talán nem is az enyém.

Néha újra kezdeném. Tanulni járni, beszélni, érezni, dönteni.

Már elröpít egy álom, melyben nincsenek képek, sem hangok, sem illatok.
Csak fekete üresség. A törött ezüst is csak fekete kövek tömege.
Megalvadtak rajtuk a cseppek, s alszom.
Nem tudom, mikor, s mire ébredek. Vár-e ébredés, hajnalhasadás,
madárcsicsergés, döntés vagy csak egy aprócska lépés, mely előbbre visz.

Csak egyet lépni. S feledni. El. Mindent, mi szétzilálta életem.

Nyújtanám még erőtlen véres tenyerem, de nincs.
Nincs reményem. Csak a végtelen. Melyet nem lelek.
Lehelem lelkemet suhanni a vonat után át az éjkék mezőn szabadon,
járatlan utak fölött lebegve, vakvágányoktól távolra kerülve. El. Messze.
Meglelni a végtelent, melyből születtem, s meglelni, mit kerestem...
Elfeledtem, mit kerestem...
Összekulcsolt ujjaim könnyek mosdatják, s félelem ölel.

Félek, örökre elveszek.

Polacsek Erika:

Hátrahagyott jel

Végül mindenem eladtam.
Korhadt gerendám átléptem,
s utoljára tíz körmömmel
a falba véstem fájdalmam.

Porcelán baba

Sodródom tovább az árral, s
Úgy teszek, mintha élnék én is,
Pedig csak egy baba vagyok.
Polcon ülve, szép ruhában,
Üres szemmel, merev háttal,
Vértelen, zsibbadt mosolygással,
Porcelánra festett hamis méltósággal
Távolba révedve bénultan figyelek,
S jöttödre porcelánszívem megremeg.
S Te lassan lépve, félhomályban,
Fájó szívvel, néma gyásszal,
Ajkadon égő forró lázzal,
Reszkető kézzel magadhoz vonsz,
S többé nem vagyok.
Kezeid közt csupán éles, porcelándarabok.

/ angels_cry /

Pál Zoltán: Mondj igent

Tudnál-e csendesen hozzám bújni,
Esténként kedvesen átölelni,
Hallgatni a madarak énekét,
S megcsodálni a fényt s a naplementét?

Tudnál-e esőben is nevetni,
Egy szúrós fenyőfát megölelni,
Élvezni a pillangók táncát,
S átélni két ember valós nászát?

Tudnál-e táncolni a gyönyörtől,
Könnyezve sírni az örömtől,
S kitárni felém a szívedet,
hogy megsimogathassam a lelkedet?

Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál...
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.

Tudnál-e egy szempárból olvasni,
S benne a csillagot meglátni,
Egy érintéseddel átadni,
Mit szavakkal nem tudsz elmondani?

Tudnál-e koldusnak kenyeret adni,
Alamizsnát, ha kell elfogadni,
Tárgyat s pénzt eszköznek tekinteni,
S a földet ajkaddal érinteni?

Tudnál-e virágot nem letépni,
Színét és illatát megérezni,
Szirmait boldogan megcsókolni,
S beteg állatot megsimogatni?

Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál...
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.

Tudnál-e dalt hallani viharban,
Melegedni szivárvány sugárban,
Meghallani csendben a szív szavát,
S átélni a teremtést, mint egyetlen csodát?

Tudnál-e hallgatni, ha nem kérdeznek,
Nem sírni akkor, ha elfelednek,
Köszönni, ha nem köszönnek,
S tanulni abból ha megköveznek?

Tudnál e sötétben fényt keresni,
Szavak és tárgyak nélkül szeretni,
Legyőzni izzó tűz parazsát,
Szeretni engem, Istent, és bárki mást?

Mondj igent, s akkor talán, a boldogság egyszer majd rád talál...
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.

Nem mondom, hogy hiányzol,
Nem mondom, hogy kellesz nekem,
Nem mondom, hogy szeretnélek,
Nem mondom, hogy gyere velem.

Nem szeretek birtokolni,
Nem akarom a lelkedet,
Önként kell odaadnod,
Tárd fel hát, a szívedet!

A legjobb barátom lehetnél,
Csak akarnod kell,
Ne félj, hogy megsebezlek,
Ne félj, hogy elveszel!

Ha egyszer megbékélsz magaddal,
Nem téveszthetsz célirányt,
Tudod mi az, amit értelmet ad,
Tudod ki az, aki Melletted áll!

Nem kellett kérned soha,
Hogy törődjem Veled,
Hisz itt Vagy velem minden nap,
Még ha nehezen is hiszed!

Bár éjszakánként megpróbáltam
Elfeledni nevedet,
De reggel megint visszatértél,
Megfogtad a kezemet...

„Írnom kell, rólad, rólam,
érzéseimről, neked, magamnak.

Örök igazság: a szerelem
a legnagyobb, a legszentebb
dolog, mit ha nem ismersz
nem vagy nő, nem vagy férfi.
Kell valaki, aki megért téged,
kell, hogy úgy érezd megérted.
Valaki, ki úgy érzed, szeret,
s a csókodtól, mint egy levél megrezeg.
Vele álmodsz, vele ébredsz fel.

Keresed, örülten, vágyaktól vezérelten
s ha megleled, s azt hiszed, a tied,
soha el nem veszted, mint esőcseppet
a végtelen tenger, elnyel, magába fogad
a csoda, a gyönyörű, tiszta, mély szerelem.
Elvarázsolódsz, megismerkedsz, a barátod lesz,
a varázs, a mágia, az ezerszer-ezer csoda,
megnyugszol, béke lesz a szívedben,
és ha ez az igazi, ragyogsz, és ragyogtatsz.…
Megtalálod az igazit, rád talál a szerelem,
a nyolcadik, a legnagyobb csoda, földöntúli,
mindenek feletti, úgy tekint rád, mint kisbaba
ártatlan szeme minden újra, szépre
csodálkozón, kérdőn: velem is megeshet
valóban, igazán, létezhet?
Minden más értelmét veszti, ócskáshoz kerül,
hisz tündököl, minden mást elhamvaszt a
szerelem vérvörös lángja.

A tiéd, megkaptad, vigyázz rá,
zárd el duplán-biztos páncélszekrénybe:
a szíved közepébe, tápláld, szeress,
és hagyd, hogy szeressenek,
ne akard megmagyarázni, csak
hagyd, cirógatni, végig simítani magadon
az érzést, fogadd magadba, körülölel majd
és megmelegít, akár nyári szellő, langyos,
kristálytiszta mindenek ura, végtelen óceán.

A szerelmet az élettel együtt,
és annak végéig tanulod, meg soha
nem ismered, a magyarázhatatlan csodát,
nincs képlet, nincs szabály, csak érzetek,
érzelmek, haja fejed magába fogadó
selyme, bársonya, mindig meglepő,
magával ragadó arca, naponta megcsodálod,
elvarázsol, magához láncol, mint tiszta oxigén,
életet ajándékoz minden nap minden pillanatában.

Ajka, és ahogy csókol, megremegsz, ájulás,
lábaid gyengék, mindenek súlya, a szerelem
nehezedik rájuk, álomtájra, álmok közé repít
oly-oly könnyedén.
Csak az ajkak beszélnek, minden más érdektelen,
elmondják egymásnak a varázsigét, a Titkok Könyvét,
belelapoznak, beleolvasnak,
és rájössz mindez nem földi gyönyörűség,
a csodák-csodáját éled át könnyedén.
Nyakán az inak, megfeszülnek,
és te magadba szívod női illatát,
melyhez nincs hasonló, nincs más kábulat,
rácsodálkozol testének minden elrejtett kis
pontjára, szemed színt vált, magával ragad
a gyönyör, nem tudod, mit miért, hol és hogyan,
és önmagába fogad, rád tapad, eggyé válik veled,
megszűnik tér s idő, szerelem vörös betűkkel
íriszébe égeted gondolatod: SZERETLEK!

Szerelempárás testére tekintve
egy érzés, két karodba zárd, öleld, féltőn, óvón,
nem engednéd, kell, bódítóan kell neked,
minden pillanat minden pillanatában,
örökké, hiszed, a halál is legyőzhető,
mindig szeretni akarod, vigyázni rá,
táplálni, vigyázni a csodát,
ismételni, csökönyösen ismételni,
mert nem lehet megunni.

Létezhetsz, mert létezik,
szerethetsz, mert szeret,
beszélhetsz, érti szavad,
érti, felfogja, mit mondasz,
de csak rábólint, hisz neki annyira egyértelmű,
mint hogy holnap is lesz egy nap, felkel a nap,
forog a föld. De azért hálás neked, bólint,
õ is így gondolja, amit elsuttogtál:
MEGSZERETTELEK ÉLETRE-HALÁLRA!”

Nichita Stanescu: Vers

Mondd csak, ha elkapnálak egyszer
és megcsókolnám a talpadat,
ugye, sántikálnál egy ideig,
mert félnél, hogy széttiprod a csókom?"
( Demény Péter ford. )

Hatházi Áron: Remény  

amikor már elsiratni nem dicsőség amikor már hinni
benned hitetlenség amikor már könnytelen szemed
olyan száraz mint a tapló és kigyullad mint rőzse
a szótlanságod amikor már nem remélem
halk lépteid még felém tarthatnak
megszólaltál és nem vagyok
boldog nem merem hinni
még hogy itt maradsz
félek ne menj el
többé maradj
ha nem is
nekem
azért
néha
meg
szó
lít
ha
ss
a
l
a
k

Nem akarom… 

  Beszélnék 

Beszélnék, de a hang torkomban reked
Oly sok szép szót gondoltam neked,
De csak hallgatok.
Nem akarnak formálódni a mondatok.
Bántóan néma most a csend zaja,
Itt lüktet bennem hiányod sikolya.
Szétfeszít. Kínoz. Öl.
Felkavar. Meggyötör.
Szólnék. De nem tudok.
Zavartan hallgatok,
S tűröm, hogy magához húzzon az emlék.
Öleljen, súgja fülembe; Nemrég
Még nálad voltam. Nálad, Édesem.
Boldogságtól megittasulva, részegen
Ízleltem mézédes csókjaid,
S kutattam lelked rejtett titkait.
Most távol vagy. De mégis oly közel.
A szívemben. A lelkem átölel.
Szenvedély. Ünnep. Csoda. Szerelem.
Csak Te vagy, kit akarok, csak Te vagy, ki kell nekem.
Mit érzek? Mondanám. De nincs rá szó.
Olyasmi ez, mi nem kimondható.
Mert szavakkal elmondani nem lehet,
Mily mérhetetlen a szeretet,
Mit irántad érzek.
Csak tétován nézek,
De szólni nem tudok.
Nem, nem állnak össze a mondatok.
Beszélnék, de a hang torkomban reked,
S csak annyit tudok suttogni neked;
Engedd, hogy szerethesselek."

Micimackó és barátai 

Babits Mihály versét éneklik  (Bródy János)

De szép is lenne, ha egy este elalvás előtt
Betoppanna Micimackó, hogy látogatóba jött
És megkérdezné, véletlenül akadna egy kis méz
És bölcsen megbeszélnénk, hogy a méz mindig kevés
És eljönnének Micimackónak az ismerősei
És Nyuszival együtt barátai és üzletfelei
S egy égi kar intene, hogy énekelhetünk
Egy dalt, amit a Babits Bihály bácsi írt nekünk