„Vigyázni kell az elhatalmasodó ábrándokra.
Az ábrándozás titokzatos és finom, mint az illat. Úgy kapcsolódik a gondolathoz, mint az illat a tubarózsához. Egy mérgező gondolat néha szétterjeng és belénk hatol, mint a füst. Ábrándokkal és virágokkal egyaránt megmérgezhetjük magunkat. Kábító és előkelő, rettenetes halál. A téves gondolkodás a lélek öngyilkossága.
Mérgezés.
Az ábránd vonz, hízelkedik, csal, átfon s a végén bűntársává tesz.
Bevon a lelkiismerettel űzött szemvényvesztő játékába.
Elbájol.
Aztán tönkretesz.”

/ Victor Hugo/

„A várakozásban azonban akaratunknak csekély szerep jut; várunk ha nem akarjuk is; tetteink helyzeti ereje következtében még akkor is kitartunk, amikor értelme elmúlt, s céltalanul is várunk egy ideig. Hiábavaló leskelődés, ostoba álldogálás - ki nem ismeri? - amikor hasztalanul vesztegetjük értékes időnket, olyasmi után bámulva, ami egyszer s mindenkorra eltűnt. És mi mégis makacsul visszavárjuk. Nem tudjuk, miért állunk még mindig ott, ahol állunk, de nem mozdulnánk a világért sem. Amit buzgalommal kezdtünk, türelemmel folytatjuk. Gyötrő szívósság, holtra fáraszt.”

/ Victor Hugo /

„Az életben az a legnagyobb boldogság, ha meggyőződhetünk róla, hogy önmagunkért szeretnek, pontosabban szeretnek bennünket annak ellenére, hogy önmagunk vagyunk.”
/ Victor Hugo /

„Miért mondják: szerelmes? Azt kellene mondani: megszállott. Általában a nők háborítják meg az embert. Mindenki elveszti egy időre önmagát. A szerelem igazi neve: fogság. Az embert rabul ejti egy női lélek, néha egy női test. A lélek a szerelmes asszony, a test az úrnő. A Sátánt megrágalmazzák. Nem ő kísértette meg Évát. Éva kísértette meg őt. Az asszony kezdte. Lucifer nyugodtan sétált a kertben, észrevette a nőt, és azon nyomban Sátán lett.”/ Victor Hugo /

Victor Hugo: Mivel ajkamhoz ért   

Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed,
és sápadt homlokom kezedben nyughatott,
mivel beszívtam és nem egyszer drága lelked
lehelletét, e mélyhomályú illatot,

mivel titokzatos szíved nekem kitárult,
s olykor megadatott beszédét hallanom,
mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult
szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,

      mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta
örökké fátyolos világú csillagod,
 és nyaradból lehullt egy gyenge szirmú rózsa,
amelyet életem árja elringatott,

  Azt mondhatom az időnek, míg tovább száll:
- Vágtass, ha jól esik! Az én időm örök!
Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál
 nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!

  Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót
Vad szárnycsapásaid. Miden hamud kevés:
Lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod!
Szerelmes szívemen nem győz a feledés!